Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 77 parancsot adtak, hogy jót kell tennie, engedje meg, hogy egy kicsit segíthessen, — amikor megszólalt az asszony: — A tekintetes asszony ugyan nem szereti, ha valaki a tarhonyáim gyün ilyenkó, de nem bánom, most úgy sincs itthon, fogd azt a nagy fehér törülgető ruhát ott a szakajtón, ha annyira nincs mit csinálnod, oszt hajtsad ezt a sok bitang legyet a tésztárul ... De annyit mondok, hogy vigyázz, nehogy piszok férjen hozzá, mert nem tudom, mit teszek veled! Istvánka vállairól, mintha ólomsuly olvadt volna le, röpült a hokedlihez s kivette a szakajtóból a ruhát. S ahogy boldog izgalommal éppen nagyot akart csapni a szinte rajban letelepedett legyek felé, valahogy, maga sem tudja, hogy hogyan megbotlott a lába s teljes erejével lódult előre. A hosszú deszka, mely csak két szélén volt egy-egy baklábra helyezve, egy szempillantás alatt lecsúszott s a fehér abrosz szétterült a földön a még nedves tarhonyával. Elborult a nap. Bence Istvánka csak a rengeteg tésztát látta a földön. Egyetlen pillanatra mert csak az asszonyra nézni. Szidta-e, kiabált-e rá és hogy mit, nem is tudja, csak a szemére emlékezett, a szemének vészes szúrásait érezte még akkor is, amikor kifulladva a falu szélére ért . . . S ahogy egy kilométerkőre lerogyott . . . megszólalt a harang . . . Hogyan mondhatná el mindezt délután? Vagy menjen oda Gál Józsefhez, hogy nem olyan könnyű dolog a segiteni-akarás, hogy az ilyesmit nem lehet csak úgy parancsba kiadni! Vagy mondja meg neki, hogy ő még fiatal, talán majd ha megnől olyasmit is fog tudni segíteni, amire valóban rászorulnak a felnőttek s nem fogják csak úgy nevetve majd továbbküldeni... — Nem, nem fogom egyiket sem elmondani. Csak kinevetnének a többiek. — Határozta el magát. Szaporán lépkedett, porzott alatta az ut, de itt kívül a házakon nem volt olyan tikkasztó meleg. Valami kevés szellő is fújt néha s a folyó felől hűvöset hozott. Ahogy a hegyi övényre akart befordulni, egy magányos ember jött szembe véle. Fehéres haja kilátszott kalapja alól, lassan lépkedett. Keskeny volt a gyalogút, mezei margaréta s hőségtől fonnyadtlevelü szarkaláb hajol Bence Istvánka lába alá, amint haladt. Amikor a szemüveges emberhez ért, illendően kitért a szántóföldek felé, hogy utat adjon. Nagyot kellett lépnie s ahogy felnézett az idegen férfire, akaratlanul elmosolyogta magát gyermeki szive minden melegségével. Talán az édesapja, vagy éppen a már messzire költözött nagyapja jutott eszébe, vagy csak hosszú volt az ut és jólesett egy élőlényt látni? . . . Az ebéd már készen várta a hazatért cserkészeket, messziről szaglott a finom fahéjillatu almaleves s mindenki igyekezett csajkája után. Eljött az öt óra is, Dobos László tanár ur is megérkezett, a parancsnokuk s mikor megszólalt a kürt, köréje ültek a vezérsátor tisztásán. Dicséret hangzott, egyik a másik után, teltek a percek, félórák. — Jól van fiam, cserkészhez méltóan viselkedtél!
