Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
76 BETHLEN NAPTÁR a széleskapun. A kocsis, — nyilván a gazda — fürgén leperdült az ülésről s a lovak nyakáb.i dobta a gyeplőt. Fiatal asszony szaladt elébe a konyhából, csikós kötényébe törölte útközben vizes kezét, hogy ne úgy fonja ura nyaka köré. — Adjon Isten! — Szólalt meg először a gazda s visszaölelte az aszszonyt. Bence Istvánka éppen akkor ért a széleskapuhoz, amikor fütyürészve szaladt elő egy mezítlábas fiú a galambdúcok irányából. — Édesapám! Édesapám! — kiabálta messziről. — Gyerünk azzal a csirkével Jancsi! — korholta szelíden az asszony. — Mondtam, hogy a kenderes jércét meg kell fogni. Mindjárt itt az ebédidő, oszt a csirke még a lábán szalad! S megindult a hajsza a kenderes csirke után. Pajtából ki, pajtába be, szalmakazal körül, terelgették, hessegették, de hiába. A kis Jancsi egyszer már el is kapta a szárnyát, de csak egy toll maradt ujjai között s a csirke már röpült is felborzolt toliakkal éppen Bence István felé. — Hé! kapd meg! — kiáltoztak felé. Istvánka melle kidülledt a boldogságtól: segít valakinek! — Most! Most! — biztatgatta sajátmagát és szétterjesztete karjait. De még mielőtt jobban megközelihette volna, nagy óvatosan, suttyonban, szinte nesztelenül felszökött egyetlen ugrással a bokorban lapuló kuvasz. Hosszas teste elnyúlt a levegőben s mielő.'t a jérce menekülni tudott volna, elkapta a nyakát. Kipirult arccal szaladt a kutyához a fiatalasszony s dicsérve veregette meg hátát, mig elvette tőle a csirkét. Istvánka egyedül maradt a széleskapuban. El volt keseredve. ’ Az utca végén egy nagy lapos ház állott, előtte a gondosan ápolt virágoskert kis utai vöröstéglával voltak kirakva. Nagy fekete macska henyélt a küszöb alján egy gyékény szőnyegen s nyaldosta apró kölykeit. Istvánka igen szerette az állatokat, megállt egy percre s nézte a sárgán villogó macskaszemeket. Habfehér vászonkötényben idősebb asszony tűnt fel a házvégén. Recsegve-zörögve zuhant a mélybe a hatalmas favödör a kerekeskutban, ahogy a kallantyunál kiakasztotta a láncot. Istvánka oda ment hozzá. — Tetszene szives lenni adni egy pohár vizet? — Az asszony intett s már tekerte is a kereket visszafelé. Jó nagyot ittak mind a ketten, aztán az asszony visszament a hátsóudvarba. Bence István félénken utána ment. Hosszú deszkalapokon gyönyörű sárga tarhonya száradt. Az idős asszony még jobban hátraigazitotta kontyába pár szál haját, kirázta, — csak úgy magán, — a kötőjét s a rosta után nyúlt. — Hát oszt te mit akarsz itt? Nem kell ide gyerek! — Ráérek, hátha tudok valamit segíteni ... — Már igen haladt az idő, félő volt, hogy mindjárt megszólal a harang s neki vissza kell mennie a táborba anélkül, hogy valakivel jót tehetett volna. Már éppen arra gondolt, hogy őszintén megmondja ennek a néninek, hogy neki most
