Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 75 hol vagyunk is a világon, környezetünkben mindig akad, aki segítségre szorul. — Kis szünetet tartott, majd szembe nézett velük: — Szeretném látni, nyitott szemmel jártok-e a világban s van-e szivetekben segiteniakarás . . . Most pontosan tiz óra, — nézett órájára, — ki-ki egyedül induljon be a faluba s ahol szükségét látja, tegyen jót valakivel. Szokatlanul néztek vissza reá a szemek. — Mikor megkondul a harang, mindenki induljon vissza, hogy az ebédet pontosan megkezdhessük. Délután parancsnokunk is megérkezik, néki számol be majd mindenki arról, amit végzett s akinek történetét a legértékesebbnek tartja, annak emlékérmet fog adományozni a tábortűz alatt. . . . Mindez már egy jó félórával ezelőtt történt s a kis Bencze István hiába gondolta át újra és újra Gál József szavait a fatönkön ülve, nem tudott semmi okosat kitalálni. A rét felől, a hegy lábánál énekszó hallatszott, arrafelé vette útját. Baboskendőben kapálgatott két menyecske s közbe» pattogott piros ajkuk, amint énekelték: nyári piros alma, bobo-bobo-borizü, kóstolja meg kend, be jó izü. Bence István megállt mellettük: — Segíthetek én is? — Olyan félénken és halkan kérdezte, hogy a menyecskék el is nevették magukat. — Segíteni? te? oszt mit? Szégyenkezve somfordáit tovább és hamarosan a falu széléhez ért. Embert semerre se látott. Meleg volt rettenetesen s aki otthon tartózkodott, behúzódott bizonyára a hüs vályogfalak közé. Végre az egyik udvaron egy öreg nénit vett észre, amint gyujtóst vágott. Megállt a léckerítés mellett és bátortalanul nézte. Az öregasszony észre sem vette, letette a kisbaltát a bütykös tőkére s szedte össze ölébe a gyujtósszálakat. Bence Istvánka figyelte, hány fadarab van még hátra, megijedt, hogy a néni mindjárt indul be a konyhába s ő mehet tovább. Megreszelte a torkát s átszólt a kerítésen: — Néni kérem, nem tetszik akarni több gyujtóst?... Szívesen vágok... — No, csak eriggy! Elég ez má’! — De talán holnapra . . . — Mondom, hogy eriggy! — Szólt vissza az asszony mérgesen. Még morgott valami többet is magában, de Bence Istvánka azt már nem hallotta, nem is nézett vissza csak a szomszéd kerítéstől, éppen akkor, amikor az öregasszony szitkozódva dobott egy gyujtóst az aprójószág közé, hogy eltalálja az éktelenül kukurékoló kakast. Nagy ijedelemmel rebbent szét a tyuksereg a szemétdomb széléről, Bence István pedig hamar befordult a következő utcába. A szemközti sárga házhoz éppen most fordult be egy féderes kocsi
