Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
74 BETHLEN NAPTÁR A JO TETT... Irta: HARANGINÉ JUHASZ ANTÓNIA Mindig a csermely folyását követte a kis Bence István, amint haladt lefelé a hegyoldalon. Zöld cserkészingének ujját egészen könyöke fölé gyűrte, mert a nap éppen szembe tűzött. Az idő ugyan még fiatal volt, de igy nyáridőben igen pazarul szórja a sugarait a nap. Botot vágott az egyik bokorról s hadonászott vele jobbra-balra, amint billegve lépegetett egyik kiálló kőről a másikra. Egyszer csak hirtelen megállt: — De hová is megyek? Leült egy közeli fatönkre, gondolkozott. Ha most legalább az édesapja vele lehetne, biztosan tanácsolna valami okosat! Vagy inkább azt mondaná, hogy “fiam, ez a te ügyed’’? Tavaly, amikor betöltötte nyolcadik születésnapját és először szólította édesapja Istvánnak, még most is emlékszik reá pontosan, ahogy mondta: — Fiam! már nagy fiú vagy, nem Pistike! Valahányszor valamihez hozzáfogsz, mindig gondolkozz, helyes-e, vagy nem, fölösleges-e, hasznára válhatik-e akár saját magadnak, akár másnak. Ólomnehezek voltak vállai, amint ott ült a csonka faderékon, mint egy kis felnőtt. Vájjon a többi cserkészpajtás merre ment? Vagy talán már tudják is, hogy mit fognak tenni? Hatvanöt fiú tanyázott a hegytetőn már a második hete. Bence lstvánka is jól érezte magát közöttük, finom volt a fenyőillat ,s tükör-tiszta a vize a kis pataknak, melyhez minden reggel lejártak fürödni. Segédkezni kellett ugyan a tábor körül, de ő már ismerte a munkát, megszerette még a tavalyi nyáron, amikor először vett részt táborozáson. Ma reggel, amikor felvonták a zászlót és tisztelegtek előtte, nem a megszokott tábori rendre és beosztásra figyelmeztette őket Gál József, a helyettes parancsnok, hanem megállt előttük és igy szólt: — Naposok, szakácsok, őrszemek! Tizenhárom fiú lépett előre s várta a parancsot. — Ki-ki munkahelyére! — S ahogy azok szétszaladtak, Gál József folytatta: — Öt külön cserkészre van szükség az almapucoláshoz, háromnak pedig ki kell javítani a nagysátort. S mikor már ezek is kiváltak a sorból, negyvennégy fiú kíváncsian várta, mi fog történni ővelük. A helyettesparancsnok csendesebb hangon igy szólalt meg ismét: -— Cserkészek! Nem elég, ha tanuljuk, és mondjuk, hogy mindenkin segítenünk kell, aki arra rászorul, mert minden ember felebarátunk. Az az igazi tudás és szeretet, melyet nem csak hangoztatunk, hanem amelyet használunk és minden adandó alkalommal megosztunk másokkal. Bár
