Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Kováts Margit: Olga…
60 BETHLEN NAPTÁR nét és mikor megfogta a kezét. — Úgy csókolta meg, mint ahogy mi is megcsókoltuk drága jó anyánk kezét. Mind a kettőjüknek hullottak a szemeikből a könnyek. A lelkészné vigasztalta a nagybeteget, minden szavából részvét és szeretet sugárzott felé. Azután megcsókolta a beteg homlokát, megigazgatta a párnáját és felajánlotta a segítségét, ha valamire szüksége volna. A beteg elhárította a segítséget, mert a jó öreg Mari néni, a szomszédasszony mindjárt fog jönni és ő ért mindenhez, ő is megszokta már. Nem időztünk sokáig, úgy találtuk, hogy a beteg nagyon fáradt. — Szeretettel búcsúztunk, a viszont látásra . . . s azután lassan behúztam mögöttünk az ajtót . . . Nagyon érdekelt, hogy ki is ez a beteg, aki olyan inteligensnek látszott és akinek a beszédjén valami idegenség érzett. Kérésemre a következő történetet mondta el kísérőm: Amint hallottad, Olga egy kicsit idegen kiejtéssel beszél, ő nem magyar, hanem orosz. Szentpéterváron született, jómódú szülők gyermeke, apja bankigazgató volt, anyja is nagyon képzett asszony és gazdag szülők gyermeke. Hárman voltak Olgáék testvérek, legidősebb testvére mérnök volt, a másik orvos. Olga is orvosnak készült, gyermekorvosnak, mert nagyon szerette őket; úgy eltudott velük játszani. A gimnáziumban ő volt a legjobb tanuló. Tanárai nagyjövőt jósoltak neki. — Aztán jött a háború 1914-ben. Ö lett az Ifjúsági Vöröskereszt elnöke. A hadikórházba, ahova bejártak osztálytársnőivel együtt, mindenki szerette, szinte naponta vittek a sebesülteknek süteményt, levélpapírt és virágokat. Lassan nem is hívták másképen mint a “szőke tündér”. Egyik ágytól a másikig ment, mindenütt simogatott, vigasztalt, levelet irt sok távol otthonba, könnyes szemű édesanyáknak, hűséges hitveseknek. — De sok levél ment messze Szibériába is, ahol olyan szép kék az ég, mint a szőke Olga szemei! Közben természetsen tanult, mert most még jobban benne volt a vágy, hogy orvos lesz, mint eddig volt, mert maga körül látta a sok szenvedést és segíteni akart mindenáron. Bátyja, a mérnök hősi halált halt. Orvosbátyja a harctérről egy hadikórházból írogatta a tábori lakopat; de azok is ritkán jöttek. Egyik nap Olga a Néva hidján ment keresztül. Kora tavasz volt, a Néván hatalmas jégdarabok úsztak lefelé. — Megállóit, rátámaszkodott a hid egyik vaskarfájára és nézte a vizet . . . Milyen érdekes, most nem olyan nyugodt, fényes a viz, mint nyáron, de nagyon érdekes gondolatokat is ébresztett benne most. Ni, hogy súrolják, kerülgetig egymást a jégdarabok, néha azt hitte, hogy elzárják a viz folyását, és a jégtorlasz magasabb lesz, mint a házak; de valami hatalomnál fogva megmozdult az egész, mint kártyavár és már játszva, futva vitte a jégtömböt a hátán a viz! Nézte, nézte és gondolkozott. Pont ilyen az élet! Mint a folyó hátán a jégdarabok, úgy megyünk mi is az életutján! Valami hatalom a kezében tart s mi megyünk, vagy akarunk, vagy nem,
