Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)

Az irodalom tükrében

BETHLEN NAPTÁR

91

— Hallod-e Sármány? — rikkant oda büszkén a lovának Jóska.

— Miféle szamárság miatt kaptak össze?

— Jól es mondja. Szamárság... Hogy nem fiú lett, hanem leánka ... Már a gyermek, aki született, tudja-e? ... Hirtelen mérgü ember vagyok. Én biza ágyastól feltettem az aszszonyt a szekérre, s haza vittem az anyjához. Nem hiszem, hogy ne hallotta volna. — Hallottam valamit.

— Hát ezért. Holnap kéne, hogy legyen a tárgyalás.

— Az nem megy olyan könnyen. Ki az ügyvédje?

— Zoltány urfi. — No, majd érdeklődöm nála.

Közben megérkeztünk a malacokkal a fogadóba “Tajfel ur”hoz. Azért Tajfel ur, mert ez a szójárása, hogy: “Ich bin ein armer Teufel.” Ami pedig egyáltalán nem igaz, mert akinek olyan bora van, mint neki, az nem szegény ördög. Különben rendes vendéglő, külön szinnel a szekereknek, külön a masináknak. Szoba is kettő van: a korcsoma, s az “étteröm”. A népeknek egy ügyes, ropogós falusi leány hordja az italt, az uraknak “kisasszonyuk” van, de akinek pénze van, az éjfél felé meg szokta cserélni a két “virágot”.

— Mikor indulunk haza? — kérdezem a szekeresemet, hogy ahhoz tartsam magam. — Csak végezze a dolgát!

Amig a különböző megbizatásoknak eleget tettem, már estére hajlott az idő. Csak a Tajfel ur kapujában jutott eszembe, hogy a Pólya Jóska dolgát teljesen elfelejtettem. Majd mondok neki valamit, vigasztalódom, különben is mért avatkozzék az ember a más családi ügyébe. Csak úgy szemmel megállapítom, hogy a lovak ropogtatják a szénát az “állás” alatt, tehát nem hagyott itt az én emberem. Hirtelen falok valamit, hogy legyek készen ha indulunk. Le is telepszem egy kis kerek asztalhoz. Tajfel ur előzékenyen és mosolyogva siet oda.

— Kit látnak szemeim! — mondja németül és mindjárt beszédbe elegyedünk.

— Úgy látszik, megent a nemzeti párt jön — véli Tajfel ur.

— Jöhet akárki! — legyintek apatikusan a politikára.

— Ja, wir Minderheiten! — sóhajt Tajfel ur és bort loccsint, amig elkészül a vacsora.

Éppen azt fejtegetjük, hogy lesz-e infláció, mikor nyilik az ajtó, s béduvad rajta Pólya Jóska a feleségével, a saját és ellenfele ügyvédjével. A válóper tanúi is előkerülnek.

— Tessék, tessék! — nyitja a külön szobát Tajfel ur.

Jóska mellém orozkodik és boldogan megdöfi az óldalamot.

— Kibékülénk! — Okosan tették! — dicsérem.

— De csak most az egyszer! — kottyant bele az asszony. — Ha még egyszer úgy talál csinálni velem, nincs az a vagyon . . .- Akkor költözzék hozzám! —mondja gavallérosan az ügyvédje.