Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)

Az irodalom tükrében

90

BETHLEN NAPTÁR

FAIMALACOK

Irta: Nyirő József

Két koszos yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrángot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta és ott hagyott. Csak azután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel haza vigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, mig keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, alkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle . . .

—Mi a sújt csenál, tekentetes ur? Miféle rusnya békákat árul?

— Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel haza vigyem.

— Tegye a zsebibe őket! — mulatott Pólya Jóska. — Még el es alusznak benne, mig haza ér.

Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.

— Pü, meg nem igézlek! ’Szén ezeket maga orrba verte. Egészen a homlokukba türődött az orrik. Ó, hogy a tüzlangja vesse fel csóré ártánjait! Példa két állat. Tudja mit aj állok?

— Mit, Jóska?

— Szép leptiben hajtsa el a szabóhoz, s varráson gúnyát nekik. Az éccaka megfáznak.

— Ne tréfáljon, Jóska, hanem forduljon erre a lovakkal, s hányjuk fel a saraglyába.

— Fel nem tenném semmiért a szekeremre! — tiltakozott jókedvűen az ember, de csakhamar jött is a szekérrel és már messziről kiáltott:

— Takarja le valamivel, nehogy a lovak meglássák, mert mindakettő csikózó, s még meg találják csudáim!

A szekérkasban egymás mellé húzódott a két rózsaszín malac és egyet sem viccsant. Útközben elbeszélte Pólya Jóska, hogy az ügyvédekkel van valami baja, s nem ártana, ha én is szólnék valamit az érdekében, amit meg is Ígértem.

— De ismernem kellene az ügyét, hogy tudjak hozzá szólni — tapogatóztam. Pólya Jóska elkomorodott.

— Elég cudar ügy! . . . Válók az asszonytól.

— Elment a szépesze? — rivallok rá.

— Az ezután válik meg — legyezi a lovait az ember.

— Ha meghót vóna, még a kicsi körmivel is ki kellene ásnia, amilyen szép, ügyes asszony a maga felesége.