Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
84 BETHLEN NAPTÁR dezte a főnök. “Amerikában.” “Hát az anyád?” “Elvitték a nagy autóval, amelyiken piros kereszt van.” “S te hova akarsz menni?” “Frankfurtba.” “Van ott valakid?” “Nincs.” “Hát akkor mit akarsz ott?” “Ott lakik a törvény, aki nem akar minket apuhoz engedni, Amerikába.” A főnök irodájában voltak mások is. Vasutasok mind. Egy öregebb odalépett a kislányhoz és fejére tette a kezét. “Hogy hívnak?” “Verocska.” “Én Frankfurtba megyek úgyis” fordult az öreg vasutas a főnökhöz “elviszem magammal a kicsit. Majd az Isten talán megsegíti tovább is.” “Ó, az Isten megsegít, az biztos!” nézett fel rá ragyogó szemmel a kislány. “Azt te honnan tudod?” hökkent meg a vasutas. “Ó, azt mindenki tudja. Az Istennel nem lesz baj, csak a törvénnyel végezzek egyszer.” így jutott el Verocska Frankfurtba. Az Isten vele volt: jó emberek kézről-kézre adták, míg eljutott a legfelsőbb DP-Commissio uraihoz, akik a hontalanok életét s halálát tartották kezükben. A komoly, idős urak megdöbbenve állták körül a leánykát. Ők a sorsokat, melyek fölött dönteniök kellett, eddig csak papírról ismerték. Most egy közüllök odaállt eléjök, személyesen. Egy ötéves kislány alakjában, ki nagy kék szemeit reájok emelte s csengő tiszta hangon megkérdezte: “Ki az maguk között, akit törvénynek hívnak?” Az urak, a zöldasztalos nagy tanácsteremben, szótlanul néztek össze. “Ki az maguk között, aki azt akarja, hogy anyu szomorú legyen és sírjon? Aki azt akarja, hogy ne láthassuk aput soha többet? Aki nem akarja, hogy házunk legyen az erdő szélen, zöldablakos, virágokkal, kis csirkékkel s egy kutyával, akit Gudrának neveznek? Melyik az maguk között?” Az urak megint összenéztek. Aztán az egyik, az aki a legidősebb volt közöttük, odalépett Verocskához, végigsimogatott a haján s azt mondta neki: “Én holnap repülök haza Amerikába. Magammal viszlek. Jó lesz? Elviszlek apádhoz.” “Anyut is?” “Őt is, ahogy meggyógyult.” “Úgy jó lesz” bólintott Verocska s hozzátette “tudtam, hogy a Jóisten még a törvénynél is több.” Az őszhajú úr különösen nézett reá. “Ezt honnan tudtad?” Verocska rántott egyet vékonyka vállán. “Csak. Tudtam.” S ma Verocska ott van már a farmon. Vele van az anyja is és ülteti a virágokat a zöldre festett ablakok alá. A ház sarkában nyújtózik a kutya, akinek Gudra a neve s hátul az udvaron kis csirkék csipognak. S fönt magosán a kis ház fölött az égbolt kékje mint egy nagy harang borítja le a világot mely tele van jóval és rosszal s melynek zegzugos vadonjában csupán Isten báránykái lelik meg az egyenes ösvényt.
