Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
BETHLEN NAPTÁR 83 előtt, aki meglepetten nézett reá az íróasztal mögül. “Hát te kit keresel itt?” Verocska bátran az asztalhoz tipegett, lábujjhegyre ágaskodott, hogy állát az asztallap fölé emelhesse és kis ujjával a bácsi felé bökött. “Maga az, akit törvénynek hívnak?” A fiatal bácsi rácsodálkozott Verocskára. “Mit mondasz?” “Aha. Anyád küldött?” “Engem senki se küldött, én jöttem” felelte Verocska önérzetesen “s azért jöttem, hogy megmondjam magának, hogy az én apukám már régen Amerikában van és vár minket ott. És hogy egy kis házunk is van az erdő szélén, aminek zöld ablakai vannak és kis bolyhos csirkék vannak az udvaron, nagyon édesek tudja és egy kutya is van, akinek Gudra a neve. És anyu virágokat kell ültessen a ház elé és azért nekünk mindenképpen el kell menni oda, tudja, mert az nem lehet, hogy apu hiába várjon ránk és a ház és Gudra és a csirkék és hogy anyu sírjon... ugye bácsi, az nem igaz, hogy maga nem enged minket Amerikába?” A fiatalember, ott az íróasztal mögött, rá kellett gyújtson egy cigarettára és vastag füstöt kellett fújjon a szeme elé, hogy legyen ami csípje a szemét. Pedig orvos volt és sok szomorúságot látott már, annyi sokat, hogy azt hitte: neki már nem csípheti semmi se a szemét. Fújta a füstöt, nézte a kislányt és hallgatott. “Ugye mehetünk, bácsi?” A fiatalember sóhajtott, belenyúlt az asztalon heverő aktatáskába és kivett belőle egy tábla csokoládét. “Nesze kislány. S eredj szépen.” “Nekem nem kell csokoládé” rázta meg Verocska a fejét “nekem Amerika kell.” “Ezen én nem segíthetek” mondta a fiatalember “én csak a főorvos asszisztense vagyok s teszem, amit parancsolnak.” Verocska tágra nyitotta a szemeit. “Hát nem maga a törvény?” “Nem” felelte a fiatal orvos és nevetett “Isten a tanúm, hogy nem én vagyok.” “Hát ki?” “Jaj tudod, az nagyon messze van. Fogd inkább ezt a csokoládét s eridj haza.” “Milyen messze?” “Tudod hol van Frankfurt?” “Nem. Azt nem tudom.” “Na látod. Egy ilyen kislány számára az nagyon messze van. Nesze, itt a csokoládé.” “Hogy mondta? Fran...” “Frankfurt.” “Frankfurt. Hát akkor oda megyek.” Azzal megfordult és elindult az ajtó felé. A fiatalember utána szólt az Íróasztal mögül. “Halló, kislány! A csokoládét itt feledted! Az útra jó lesz!” “Az igaz” felelte Verocska, visszatipegett az asztalhoz, felnyúlt a csokoládéért s kabátkája zsebébe dugta. “Frankfurt? Úgy mondta?” “Úgy” nevetett a doktor. Nehány óra múlva a bergendorfi állomáson egy ötéves kislányt fogott el a jegykezelő, aki egyedül volt és Frankfurtba akart utazni. Bevitte a főnökhöz. A kislány ott állt a főnök előtt és egyáltalában nem látszott ijedtnek. “Hol az apád?” kér-
