Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
BETHLEN NAPTÁR 81 amelyikben egy család egyedül lakik és el sem tudta képzelni, milyen az, amikor nem veszekszik senki és nem szól bele senki abba, amit az ember tesz. Ez az álmodozás tartotta bennük a lelket. Mert nehezen súlyosodott rájok a tél. A köd, az örökös szürkeség, az eső. Takarékoskodni kellett a fűtéssel is, mert az IRO csak egy vödör szenet adott hetenként s a nyirkos kis barakkszoba megtelt esténként a tél szagával. Februárban lehetett, amikor az anyja először kezdett köhögni. Sokan köhögtek a táborban. Influenza, mondták és hurcolták magukkal ezt a köhögést a hétköznapok szürke robotján keresztül, türelmes megadással, mint magát a hontalan sorsot, amit vállukra vetett a világ. Áprilisban letelt az év. Egy napon megérkezett a várva várt hivatalos levél és Verocskáék boldog izgalommal csomagoltak. A farm a megvalósulás közelségébe ért. Anya azt mondta: “még ültethetünk virágokat a ház elé. Május elején ott vagyunk.” Wentorfban elkezdődött újra a kálvária-járás. Sorbaállás, várakozás, goromba szavak. De most még ez is szép volt és boldogságot jelentett, mert a végén ott állt a farm, a kis ház, zöldre festett ablakaival, a bolyhos csirkék, az erdő, a szabad emberi élet s a kutya, akit Gudrának neveznek majd. Talán a hatodik napon történt. Anyát újra az egyik irodába hívták, azonnal, ez állt a cédulán és Verocska vele ment mint mindég. Három órát vártak az ajtó előtt, míg végre sor került reájok. A szobában egy fiatal férfi ült hatalmas íróasztal mögött és kávézott éppen. “Hogy hívják?” Az anyja megmondta a nevüket. A fiatalember turkált a papírok között, egy ivet kiemelt maga elé, lapozott benne s kávéját kavargatva közömbös hangon mondta: “Magát a bizottság végérvényesen visszavetette.” Verocska nem értette a szavak jelentőségét, de úgy látszott, hogy az anyja sem értette meg, mert előre hajolt és megkérdezte: “Tessék...?” “Véglegesen kizárták a kivándorlásból” felelte a fiatalember és szájához emelte a kávéscsészét. “Nem engednek Amerikába?” kérdezte a Verocska anyja és sápadt volt, mint a fal. “Nem.” “De hát... miért?!” “Mert beteg. Aktiv tüdőbaj.” Az asszony tiltakozva emelte föl a kezét. A hangja reszketett. “De az nem lehet! Hiszen már ezelőtt egy évvel azt mondták, hogy nincs semmi bajom és hogy csak azért, mert hiányzanak a felvételek...!” “Az egy évvel ezelőtt volt” vágott szavába a fiatalember és letette a csészét “akkor nem is volt semmi baja. De most egészen friss, kezdődő tüdőbajt állapítottak meg magánál. Nagyon sajnálom, de a törvények..
