Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
80 BETHLEN NAPTÁR nem tudta, hogy a papír több mint az ember. Két hónap múlva az apja elutazott. A búcsúzást utolsó percig halogatták, végül is hajnalban, ott a hangárok között, amikor az apjának már föl kellett szállania a nagy leponyvázott gépkocsira, mely tömve volt emberekkel, egymás nyakába borultak. Látta az anyja eltorzult arcát az apja vállán, látta, ahogy az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a feltörő zokogást, látta a könnyeket végigömleni az arcán és ő is sírni kezdett. “Isten veletek” hallotta az apját rekedten szólani. Egy súlyos kéz a fejére nehezedett, megpihent rajta egy pillanatig, aztán valaki kiáltott, az apja felugrott a gépkocsira s a gépkocsi elindult. Ők ott álltak ketten az üres hangái' nyitott ajtaja előtt, fogták egymás kezét és nézték, ahogy a nagy leponyvázott kocsi eltűnt a vörös épületek között. “Gyere” mondta az anyja és a hangja kemény volt “nem szabad sírni, Verocska. Apád új otthont szerez nekünk s egy év múlva ott leszünk mi is.” “Igen.” De azért éjszaka hallotta az anyját párnába temetett arccal zokogni és az ő szeméből is megeredtek újra a könnyek, hangtalanul, forrón, sósán. Aztán visszatértek a régi táborba s az élet ment tovább, szürkén, kopottan. Valamivel szűkebben volt minden: a kenyérre egyre ritkábban került vaj s elmaradtak a vasárnapi kirándulások is. Az anyja mosni járt, házakhoz, sokszor padlót súrolt, kezei vörösek lettek és érdesek s esténként a barakkszobában súlyos árnyékot vetett az egyedüllét. Pedig az apja ott élt közöttük még mindég. Verocska sokszor érezte a jelenlétét. Esténként, félálomban már, hallotta nehéz lépteit az ágy felé közeledni s érezte, hogy ott áll, mozdulatlanul, ráncolt homlokkal, hosszasan s kezét a fejére teszi, mint akkor ott, a wentorfi hangárok előtt. De levelek is jöttek tőle. Egy farmon kapott munkát. Szép tágas épületben lakott, az ablakával szemben gyümölcsfák álltak s azokon túl az erdő. Arról is tudtak a levelek, hogy ha Verocskáék megérkeznek, egy külön kis házuk is lesz majd. Ez a ház az erdőszélen áll, tornáca van és zöldre festett ablakai. Erről a kis házról álmodoztak a hosszú téli estéken Verocska és az anyja. Megbeszélték a legapróbb részletekig: így és így lesz ott a farmon. Lesz egy kutyájuk, a tornác párkányán virágok, az udvaron tyúkok, kacsák, tavasszal bolyhos kis csirkék. A kutyának Gudra lesz a neve — ezt a nevet anya találta ki — hátul az ólban minden évben hizlalnak egy disznót, karácsony előtt pompás disznóölés lesz és a házban ők laknak csak, egészen egyedül és senki sem veszekszik majd és senki sem szól bele, hogy mit hogyan csináljanak... Verocska számára olyan volt mindez, mint valami csodálatos tündérmese. Még soha sem látott olyan házat,
