Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
BETHLEN NAPTÁR 79 a folt, ami a tüdején van, nem újabb keletű-e. Egy év múlva jöjjön megint.” Az anyja sírt. Mikor újra a folyósón voltak, megkérdezte tőle: “Amerikában mind ilyen szigorúak a bácsik?” Az anyja szája mellett egy keserű vonás jelent meg. “Ezek nem amerikaiak. Amerikában igazság van, szabadság és egyenlőség. Wentorf a bosszúálló Európa.” Verocska nem értette, hogy mi az a bosszúálló Európa és nem is gondolkozott rajta. Egy év! Neki mindegy lett volna, de az apja homloka sötét ráncokba gyűlt és arról beszélt, hogy az a valaki ott Amerikában, aki azt a sok pénzt lefizette értük, nem várhat egy évig, mert szüksége van a munkásra. “Menj el előre, egyedül” mondta az anyja. A hangja hideg akart maradni, de Verocska megérezte mögötte a könnyeket. “Majd mi ittmaradunk ketten s egy év múlva utánad megyünk. Addig legalább bedolgozod magad s kész otthonnal várhatsz bennünket.” “Először tudni akarom biztosan, hogy egy év múlva utánam jöhetsz” felelte az apja sötéten és mindketten elfordították a fejüket, hogy ne lássák egymás arcát. Másnap mind a ketten elutaztak és Verocska egyedül maradt. Szomorú, esős nap volt, a nagy, szigorú vörös épületek elmerültek a ködben s az útszéli fák borzas ágain kis fehér párák lengtek: tépett búcsúkendők talán, melyeket könnyesre sírt néhány százezer ember. Céltalanul csellengett. A néni, akire bízták, elment valahova s nem törődött vele senki. A táboron kívül egy szélmalom szárnyai verték lassú keringéssel a ködöt, egy ideig ezt csodálta. Aztán meglátta az erdőt. Lassan haladt a fák között s a csönd kör éje gyűlt, mint egy sereg manó s valami nagy, tiszta nyugalommal töltötte el. Egy hatalmas, görcsös tölgyfa előtt megállt, fölnézett rá és azt mondta: “Édes Jóistenem, csináld, hogy édesanyám ne legyen beteg s hogy átmehessünk Amerikába. Igen?” S abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a fa bólintott volna s mintha az a kis madár, amelyik a legalsó ágon ült és egyenesen őt nézte, ezt pityegte volna: “igen, igen, igen!” Verocska pedig megnyugodva visszafordult a tábor felé. Este az apja egyedül jött haza. “Anya ott maradt a tüdőszanatóriumban” mondta “alaposan átvizsgálják, hogy bizonyosat tudjunk.” Verocska csak bólintott. Ő már mindent tudott. Nem is csodálkozott, amikor az anyja öt nap múlva súgárzó arccal tért vissza. “Teljesen egészséges vagyok!” újságolta boldogan “Azt mondta a főorvos, hogy az a folt legalább húsz esztendős betokosodás!” Verocska csak azon csodálkozott, hogy mégis egyedül kellett az apjának útra kelnie. Anya nem volt beteg, de a papírjaiban az állt, hogy csak egy év múlva mehet és Verocska még
