Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
78 BETHLEN NAFTÁK göttük a lármás, szennyes barakkok s a világ kitárult, mint egy ölésre lendülő kar: derűs kis házak, kertek, virágok, fák bújtak elő a mindenségből és szinte észre sem lehetett venni, hogy kerítés feszül köztük s a világ szépségei között s hogy ők hárman idegenek s kívül esnek a kerítéseken. Néha leültek egy kertivendéglő terített asztala mellé is és málnaszörpöt ittak. Négy éves volt Verocska, amikor először hagyták ott ezt a tábort és költöztek át Wentorfba. Tábor volt az is, de egészen más. Szebb, nagyobb, érdekesebb. Sok mindenféle ember jöttment benne, mindég volt köztük olyan, aki éppen érkezett, vagy éppen indult valahova. Akik érkeztek, aggodalmas fontoskodással sürgölődtek a folyosókon s akik indultak, azok könnyes szemmel búcsúzkodtak valakitől. Annyit megértett már, hogy Amerikába készültek ők is. Reggelenként sietve kellett útrakeljenek a nagy vörös épületek valamelyikébe, hogy órákhosszat várakozzanak szeles folyosókon és sívár várótermekben. Meztelenre vetkőzve kellett odaállani ismeretlen emberek elé, akik mindenfélét kérdeztek, karszalagos rendőrök terelték őket goromba szóval, mint a juhokat, mindenütt adtak valamilyen papírt és a sok papír rendre úgy meggyűlt, hogy egészen kiduzzasztotta az apja zsebét. Egy délután aztán — ennek a délutánnak az emléke nagyon mélyen beléje vésődött — az anyja sírva érkezett haza. Apja is komor volt, hallgatagon ült az ágy szélén és csak néha ejtett egy-egy szót. Ezekből a szavakból annyit tudott megérteni Verocska, hogy valami nagyon nagy baj történt. Valami láthatatlan hatalmas ellenség, amelyik a nagy vörös kőházak egyikében lakott, beleszólt az életükbe. Belevéste karmait abba a meleg kis közösségbe, amit az anyja, az apja és ő alkottak hárman. Arról volt szó, hogy az anyja nem mehet Amerikába, mert egy foltot találtak a tüdején. Várniok kell három hónapot, a folt miatt. Mikor a régi táborba visszatértek, a barakkot, amelyikben négy évig laktak, már elfoglalta más. Egy penészes, rozoga, deszkabódéban jutott számukra hely. Minden más volt, mint azelőtt. Csak az apja nehéz léptei este s a vasárnapi kirándulások maradtak meg. Aztán az a három hónap is eltelt s visszatérhettek Wentorfba. Élőiről kezdődött az egész irodajárás. Papirosok, ácsorgás a folyósokon, végetnemérő várakozások s aztán újra a láthatatlan ellenség: anya nem mehet Amerikába. Verocska is ott volt, hallotta a szavakat, amiket a szigorúarcú bácsi mondott: “Jó aszszony, ha mutatni tudna egy évvel ezelőtt készült röntgenfelvételt, akkor átengedhetném. így azonban nem tudhatjuk, hogy az
