Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Nagy Lajos: Ének a fekete fejkendőről
BETHLEN NAPTÁR 65 ÉNEK A FEKETE FEJKENDŐRŐL Irta: Nagy Lajos ref. lelkész Úgy hozta az élet, mondjuk mondjuk igy akarta Isten, hogy az Amerikában iskolázott és felnőtt édesanyám hazavitt bennünket Magyarországra. Ki tudja miért? Most már tudom, azért kellett hazamennem, hogy halálosan szeressem mindig a fajtámat, hogy a legnagyobb nyomorban és a legnagyobb jólétben is mindörökre összetartozzunk. Sok minden visszafelé állt jó anyám kezében. Sohasem tudott falusi lenni. De egy valami nagyon jól állott neki: a fekete fejkendő. Szép fiatal arcát, nagy barna szemeit ez a fekete kendő úgy keretezte be, mint egy szép festményt a hozzáillő keret. Lelkemben a sok ködbevesző kép között, egy felejthetetlen kép világol s ez a kép elkisér a sírig. Akkor történt, amikor drága jó anyám elindult vissza Amerikába s akkor mi még nem sejtettük, hogy az utolsó útjára. Nagy gesztenye szemei tele voltak könnyel, szép arcán nagy bánat s fiatal fején a fekete fejkendő. Olyan volt szomorú arcával és fekete kendőjével, mint a legjobban sikerült festményeken a Krisztust sirató szent asszonyok egyike. Azóta mindig igy fekete kendősen lép ki szivem albumából, ha reá emlékezem. Azóta nagyon, nagyon szeretem a fekete fejkendős asszonyokat. Én a füstös városban született gyermek, tiszta, napfényes magyar falu bübájában nőttem fel. Sohasem szakadtam el tőle, mert még a Főiskolám is egy falu közepén volt. Isten aztán drága jutalmul azt adta, hogy fiatal éveimet ilyen fekete fejkendős nép között szolgáltam le. Oh, hogy szerettem, ha nagy ünnepeken sorakoztak az urasztala elé ezek a szép magyar fiatal és öreg arcok fekete kendőikkel. Urvacsoraosztás alkalmával a fiatal asszonyok is fekete fejkendőt kötöttek fel. El-el gyönyörködött bennük a lelkem. Volt benne valami édes lehetetlenség, hogy a fiatal arcokat ilyen fekete kendővel keretezik. Szerettem volna mondani nekik, hogy ne tegyék, de mindig elmaradt a kérésem. Szerettem látni őket az alázat és az áhitat szent komolyságában. Néha-néha urvacsorázáskor felkötötte gyülekezetem és szivem papnéja is a fekete fej kendőt. Sohasem mondtam el, hogy mennyire illik neki és mennyire tetszik nekem. (Mert hát nem jó az asszonynak elárulni, hogy mennyire tetszik az embernek.) Életem legnagyobb bánata, hogy ezt a fekete kendősen urvacsorázó sereget ott kellett hagynom. Azóta, ha fekete fejkendőt látok, ünnepi perc az nekem. Milyen jó az Isten, hogy állandóan látok egy fekete fejkendős valakit magam mellett. Mintha mindenből adna valamit Isten, hogy ne Julcsa Néni
