Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Tóth Sándor: 7 - 14 - 21 Végre én is jubiláltam!
BETHLEN NAPTÁR 219 7-14-21 VÉGRE ÉN IS JUBILÁLTAM! Idejében megjött hozzám is árvaházi igazgatónk körlevele. Minden évben kiküldi és így sürget mindnyájunkat, hogy írjunk az árvaházi naptárba, hadd legyen ez mennél élvezetesebb és szórakoztatóbb olvasmánya a mi drága testvéreinknek. Azt írja, hogy számoljunk be minden fontosabb eseményről, ami egyházunkban történt ebben az esztendőben. Megemlíti a jubileumokat is, sőt legtöbb helyet ezeknek hágy, mert hiszen ezekből történik legtöbb. Szinte már nem is lenne esztendő, ha jubileum nem akadna benne, már vagy az egyházé, vagy a templomé, vagy a lelkészé. Kiadós események lehetnek ezek, hogy olyan sok van belőlük. Gyülekezeti eseményről én bizony számot nem adhatok, mert hát én sohasem látom azt a gyülekezetei, amelyiket én szolgálok, sem ők nem látnak engem még television gépeikkel sem, — pedig egy lelkészünknek sincsen nagyobb gyülekezete az enyémnél! Viszont abban az egyházközségben, amelyikhez tartozom, történtek ugyan említésre méltó események, — most építjük régóta tervezett templomunkat, éppen szemben a kollégium szintén most épülő múzeumával, — de hát ez sem ide tartozó dolog, mert ez nem magyar gyülekezet. Lancasterben nincsen magyar gyülekezet. Igazgató Uram, gyülekezeti hírekkel nem szolgálhatok. Ellenben jubileumi hírrel — azzal aztán bőven! Ennyi jubileumról egy csokorban még sohasem hallott a legöregebb amerikás sem. (Hohó, ezt a címet nem jó emlegetni, mert ha még sokáig beszélhetek róla: rám talál ragadni. Lelkészeink között már is majdnem engem illet.) Éppen azért kell elmondanom, mert oly rendkívül szokatlan. Bizonyosan úgy is mondhatnám, hogy páratlan és egyedülálló a maga nemében. És most kell elmondanom, mert jövőre már nem lesz indokoltsága. És ebben a naptárban kell elmondanom, mert ez az év végén kerül csak a kezünkbe. Akkor már utána leszünk ennek a jubileum-áradatnak, és megússzuk ezt is anélkül, hogy valakinek kárt tennénk, sérelmet szereznénk vagy panaszra adnánk okot. De ha mégis megszorít Igazgató Uram és ki kell mondanom az igazat: azért kötelességem ezt elmondani, mert nem én tőlem és nem is emberektől jött ez a csodálatos dolog, hanem egyedül a mi jóságos mennyei Atyánktól. És amikor valamelyik méltatlan gyermeke ezt felismeri: bizony hálátlan volna, ha elhallgatná a nyert jótéteményt és nem tenne bizonyságot arról, hogy milyen
