Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Vasváry Ödön: A százötvenesztendős Kossuth
BETHLEN NAPTÁK 117 gróf Batthyány Lajos egymaga százezer forintot költött, de mások is tekintélyes összegekkel járultak hozzá, például a fiatal báró Podmaniczky Frigyes heteken át etette-itatta a váci választókat. Kossuth természetesen tisztában volt azzal, hogy az igy kapott mandátum nem magától a néptől jött, amellyel addig neki is csak Írásain keresztül volt kapcsolata. Nemzeti hőssé, legendák központjává ezen a réven még nem lehetett volna, bármilyen nagyok lettek volna is szolgálatai. Addig ő maga is inkább messziről figyelte a népet, vizsgálta szükségeit, elnyomatását, jogfosztott állapotát. A népet akkor ismerte meg igazán és a nép őt, amikor kitört az élethalál-harc. A testvérlelkek akkor találták meg egymást. Megállapítják Kossuthról, hogy az 1790-es évek utáni rendi korszakban ő volt a legelső birtoktalan kis nemes, akinek vezető szerep jutott. Az alsóbb néposztályok rajta keresztül törnek át a felsőbb osztályok kiváltságainak kőfalán, de ahoz, hogy Kossuth teljesen a nép embere legyen, természetesen hosszú évek kifejlődése kellett. Az a tény, hogy reform elveiért három esztendei börtönbüntetést is szenvedett, természetesen nagy mértékben erősítette korán megszerzett népszerűségét. Egyéni modora, páratlan szónoki tehetsége, megragadó hangja, az egész egyéniségén elömlő őszinteség, a beszédeiből és cikkeiből kiáradó gondolatgazdagság hivatott vezérré tette, akinek pályafutását 1848— 49-ben, tehát amikor már ő maga is közelebb volt ötvenedik életévéhez, már csak egyetlen egy dolognak kellett teljessé és tökéletessé tenni. Ez az egy dolog a néppel való szoros, igazi kapcsolat volt. Kossuthot sok mindennel vádolták igaztalanul. A vádak között ott volt az is, hogy az országot demagógiával vitte a háborúba, amelynek, mivel igazi alapja nem volt, csakis bukással lehetett végződnie. Ma azonban már az elfogultabb történelemirás is megállapítja, hogy Kossuth nélkül Magyarország a teljes anarchiába sülyedt volna, amikor Batthyány Lajos lemondása után a már akkor mindenütt égő határokon belül a legteljesebb reménytelenség hangulata lepte meg a lelkeket. Kossuth történeti érdeme, írja például Szekfü Gyula, aki ellen pedig sokszor nem ok nélkül emelik az elfogult történetírás vádját, hogy a nemzet olyan erőfeszítésre lendült, amilyenre a török századok és Rákóczi harcai óta nem volt példa. De még Kossuth első erőfeszítései után is dicstelen vége lett volna a küzdelemnek, ha Kossuth hallatlan energiája folytán ki nem nőtt volna a magyar földből az a hadsereg, amelyet az addig jogtalan, elnyomott, lenézett magyar nép adott a saját fiaiból.
