Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 55 vákhoz. Magának szomszédasszony soha sem volt gyermeke és nem tudja elképzelni, hogy mennyi szeretetet tett a maga szivébe is az Isten. Próbálja csak ki és segitsen Kovács Péternek, mig egy alkalmas segitséget nem lel. Nem értek én ahhoz. Soha sem volt nekem gyermekem. Maga itt a legközelebbi szomszéd, maga segíthetne. Most is elutasítja magától azt a lehetőséget, hogy megérezze milyen jó jónak lenne. Maga nem mer jó lenni! Csendes fiatal asszony hallgatta a beszédet. Fiatal, de már megtörte az élet. Nehéz, nagyon nehéz szegény paraszti sorsuk. Kicsi a birtok és az se jó helyen fekszik. Ráadásul négy gyermeke van. Nem sok ügyet vetettek reá a faluban. Halkan beszél, szinte szégyenli amit mond: Ma ezen a szomorú temetésen megtanultam, hogy az árva gyermek azért van, hogy akinek gyermeke van, annak mindig legyen tele a szive hálával Isten iránt. Szeresse nagyon gyermekét, mert nem tudja, hogy meddig szeretheti? Legyen tele könnytörlő jósággal a szive az árvák iránt. Ennek a hálának és jóságnak meg kell nyilvánulni valamiben. Én segítek Kovács Péternek mindaddig mig szüksége van reá. Mintha régi-régi emlékek harangoznának. Az öreg szomszéd asszony szivében is megmozdult valami és csak ennyit mondott: én is. Napszítta fekete kendős arcára, mintha fény hullott volna valahonnan. Isten elintéz mindent. És milyen jó az is, hogy adta Isten a csoda gyógyítót: az időt. Megengedi, hogy a sírokon kinyíljanak a szeretet tűzpiros virágai. Megengedi, hogy mohaszőnyeg borítsa a sírok falát, mint felejtés leple az égő lelket. Szomorú füzek lombja ráhajol a sírokra és az élők helyett siratja a kedvest. És milyen jó, hogy fejfákat lehet odaállítani a sírokra, hogv az ember élő fejfává ne váljék. Lassan elcsittul minden. Kovács Péter háza is megnyugszik. A hivő lélek a legnagyobb miértek között is Istenben elcsendesedik. Én is megnyugodtam. Pár lépésre egy vad gesztenyefán egy kis madár énekbe kezdett. Talán éppen Istent dicséri. Az élet dalol csicsergésében. Mintha figyelmeztetne, hogy ne a halál titkait kutassa az ember, hanem az élet sebeit gyógyitgassa szeretettel. Búcsút intek a halott Kovács Péternének. Nyugodjál békében a boldog feltámadás reménysége alatt. Ráléptem a virágszirommal borított gyalog ösvényre. Elindultam az ezerszinü életbe. Mégis csak jó hallani a mindenség dalát. Az alkonyati szellő játékosan megtépte a vadgesztenyék virágát. Sziromeső hullott rám, a sírokra és az útra. Vagy talán Kovács Péterné lelke volt, aki még egyszer haza megy a kis faluba, hogy megcsókolja a kis Petikét és a kis Palkót?
