Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)
Szépirodalom
54 BETHLEN NAPTÁR játszó pajtásaira és azt gondolta magában, hogy azoknak udvarán még ilyen sok ember nem volt. Fájdalom helyett büszkeség töltötte el kis szivét. A kis Palkót egyik rokon fogta, de addig kapálózott, mig kiszabadult a felügyeletből. Át-átbujt a koporsó alatt. Azzal játszott, hogy kicsi arcát beletemette a szemfedő fekete csipkéibe és egy arra szálló pillangóra rámosolyodott. A beszédnek vége. Kovács Péter a bucsuzásra konduló harangszavára tér magához. Úgy érezte, hogy a harangütője nem harangot veri, hanem az ő szivét zúzza össze. Fáradtan ballagott a koporsó után, mintha ólomlábakon járna. Még egyszer felviharzott az égő fájdalom az utolsó búcsúnál. A fekete koporsó a drága testtel eltűnt a sirgödörben. Dübörögtek a rögek, érces torkokból szállt az ének: “Nincs már szivem félelmére...” Azután elcsendesedett minden, csak az árván maradt kis család fájdalma lobogott fel még jobban. Kovács Péter bánatos feje két karjára hullott a kis asztalnál és zokogott, keservesen zokogott, amikor senki sem látta. A kis Palkó egyszerre csak elkezdte követelni anyját olyan keservesen, mint még soha. Pétiké kiállt a kapuba és ő is sirva hivogatta haza anyját: édesanyám, édesanyám. Az utca népe látta a kis család bánatát, de mindenki erőtelennek érezte magát a vigasztalásra. Hol van az a mézédes hang, amelyik elcsititja az édesanyjáért felsíró árva gyermeket? Aki pedig ezt cselekszi, az a vigasztaló Isten munkatársa és az szépít legtöbbet ezen a világon ... Asszonyok verődtek össze. Egy öreg magános asszony vitte a szót. Soha sem volt gyermeke. Férjét is rég eltemette. Valami örök savanyúság áradt közeléből mindig. Nem szerették, mert ahol megjelent, a mosolyt mindjárt megfagyasztotta az arcokon. Örök elégedetlen volt. Most is Ő vette fel a kis család ügyét: Azt mondják, hogy a jó Isten tökéletesnek teremtette a világot. Hát, hogy fér el benne az árvagyermek zokogása. Miért engedi, hogy árvák legyenek? Hogy hallgathatja el Isten az árvák panaszát? Meghát azt is mondják, hogy a lélek nem hal meg. Hát nem borzasztó ennek a szegény asszony lelkének, hogy látja siró gyermekét és könnyét nem törölheti le. Tudja, hogy éhes és nem adhat nekik egy darab kenyeret. Látja a kitörni készülő vihart és nem mentheti belőle gyermekét? Tovább beszélt volna, de egy másik asszony közbe vágott...: Maga szomszéd asszony a jó Istent akarja felelősségre vonni. Nem hallotta-e ezerszer, hogy “A ti utaitok nem az én utaim, az én gondolataim nem a ti gondoláitok.” Nem halotta-e, a papunk beletette a szivét a beszédébe, hogy megértsük Isten igéjét: Nem hagylak árvákul titeket.” Nem emlékszik-e rá, hogy miért van árva ezen a földön? Azért, hogy több legyen a szeretet és jóság a szivünkben! Azért, hogy Isten szeretete a mi gyarló szivünkön keresztül eljusson az ár-
