Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 53 házukra a megelégedés madara rakott fészket. A boldogság tűzhelye hálaimádság áldozati füstjét gömbölygette az ég felé. Az öröm derűt ültetett a szemekbe, mosolyt az arcra és dalt az ajkakra. A halál megirigyelte egy kis család boldogságát és belopózott hozzájuk. Mosolyogva álmodott a kis család a boldogság takarói alatt. Odalopózott az asszony ágyához és meglopta a férjről, gyermekeiről álmodó nő ajkát. Megcsókolta úgy, hogy belepirult az asszony. A csók a pir lázrózsáivá változott és égetni kezdte a testét. Azután panaszkodni kezdett... Kovács Péter a felismerés súlya alatt megtántorodott. Akkor ősz volt. Orvos és orvosság egész télen ki nem fogyott. Kovács Péter nagy tehetetlenségében csontig vájta ujját a tenyerébe és ajkát véresre harapta. Fájdalomtól égő szive egyre csak ezt kérdezgette: Úristen, miért mutattad meg a boldogságot, ha elveszed tőlem? Nézd, bele szakad a szivem! Te nem gyönyörködhetsz egy boldog kis fészek feldulásában. Ne vedd tőlem azt, akit úgy szeretek, mint Téged. Az ég mintha hideg fénnyel ragyogott volna és nem felelt. Az asszony szelíden tűrte sorsát és reménykedett. De egyszer csak ő is reádöbbent a valóságra. Az utolsó órában felzokogott belőle fiatal anyai szivének minden fájdalma: Uram Isten, hagyj még élni. Én még fiatal vagyok, nekem két kis gyermekem van, mi lesz belőlük nélkülem? Az égen csillagok ragyogtak, mintha megremegtek volna a kétségbeesett ima forróságától. Úgy tetszett, mintha a harmatgyenge ima erős vaskapuhoz vágódott volna és utána belehullt az űrbe. Egy pillanatig észtveszejtő csendesség borult a kis szobára. Kovács Péter a beteg mellé roskadt fájdalmában. Pétiké és a kis Palkó is abba hagyták a játékot s leroskadt apjuk mellé álltak. A haldokló édesanya szerette volna megcsókolni őket a nagy út előtt, de legyőzte kinzóan vágyó anyai szeretetét, nem akarta tovább adni a halál csókját. Megsimogatta a fürtös kis fejüket. A sikolyt legyőzte, csak a könnye pergett némán. Pétiké elkomolyodott, mert érezte, hogy valami nagy dolog történik most. A kis Palkó valami csacska kérdést tett fel, de már erre nem tudott felelni. Könnyein keresztül reá mosolygott. Ez a megszépítő mosoly fagyott rá arcára. Odakint tavasz volt, virágzó pompába öltözött minden. Odabent most fagyott le a föld legszebb virága: egy fiatal szerető anyai szív. Odakint mindenünnen az élet dala zendült, odabent a kis szobában az elmúlás szele rázta meg a csipkés függönyöket. Azután komor csendességbe felzokogott a régi zsoltár: “Az embereket te meghagyod halni.” Kovács Péter némán zokogott. A pap vigasztaló igehirdetéséből nagy fájdalmában csak szófoszlányokat hallott meg. Pétiké, aki akkor 6 éves volt, látta, hogy sírnak az emberek. Ő is belekezdett a sírásba. Ránézett kis
