Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)

Szépirodalom

52 BETHLEN NAPTÁR ez volt a legkevesebb fülöknek, halálukban még édesebb álomba ringatja őket. Itt alussza álmát az én falum népe. Ide tér meg­pihenni harcai és küzdelmei után. Ellenség és jó barát, jó és rossz rokon és idegen békességben pihennek itt kakukfüvel vagy virág­gal boritott sirokban. Nincsenek itt szép siremlékek, hanem csak egyszerű fej fák. A kálvinista ember halálában is egyszerű, mint életében. A fajfákra magukszerkesztette verseket vésnek nehéz kezekkel. Ezek a versek olvashatók mindaddig, mig a sebek be­gyógyulnak és az élők felejtenek. Majd jön a zápor és napfény, a fekete kopjafát versenyezve festik át hamu szürkévé, az idő pedig, mint egy pajkos gyermek, vasmarkával letörli a betűket. Amint magányos utamon lépkedek, észre se vettem, hogy sötét társam: a gond elhagyott és hozzám szegődött szelid uti­­társul a csend. Lépteimnek nincs zaja, csend van a temetőben, csend a szivemben. Már majd kiértem a temetőből, amikor egy uj fekete fej fáról elém fehérük a felirás: Itt nyugszik Kovács Péterné. Élt 28 évet. Siratja férje és két kis árvája. Nyugodjál békében. A.B.F.R.A. Egyszerre, mintha villámütés érne. Szivemből felröppen a békesség madara. Ismertem a fiatal asszonyt, hiszen falunk ékes­sége volt. Tudtam róla, hogy a halál homlokon csókolta s régen eljegyezte magának. A tüdővész sápasztotta el orcája pírját s mint a tűző napsugár a virágot, lassan elhervasztotta. Tudtam, hogy előbb-utóbb utolsót dobban a szive, a mosolygó ajak örökre lezáródik és a nevető szempár üveggé fagy, de mégis a biztosra vált halál megdöbbentő volt. A fejfára irt sorok világítottak. Fényük fájdalmasan beleha­­sitott a szembe és a lélekbe. Néhány egyszerű szó és milyen színes boldog élet és milyen nagy tragédia van mögötte. Szinte lehetetlen, hogy annak a boldog életnek vége van, amit Kovács Péterné 28 éven át végig álmodott. A falu legszebb leánya volt, férje a falu legderekabb legénye. A falu is egymásnak szánta őket, de az ő szivük már előbb édes titkokat muzsikált. Nem is tudták, hogyan kezdődött. Talán akkor, amikor szemük sugara először villant össze és valami édes érzés remegtette szivüket. Rájuk mosolygott a szerelem, mint napsugár a kék ibolyára a kökénybokor tövében. Egymásé lettek és micsoda feledhetetlen nyolc évvel ajándékozta meg őket az Isten. A legmerészebb álom sem volt olyan színes virágú, mint az ő életük. Azután, hogy nagyobb legyen a boldogság: jött a kis Pétiké. Két évre reá a kis Palkó. Két égből száUott angyal, kékszemü, szőkefürtü, mo­solygó csöppségek. A szférák zenéje nincs olyan csodás, mint az ő gügyögésük volt. Parányi ezüst csengők csiüngelése volt édes kacagásuk. Nincs szebb ritmus a világon, mint tipegésüknek édes esetlensége volt. Napsugár és szellő nem tudott úgy játszani tiszta hegyi patakok tükörében, ahogy Pétiké és Palkó játszottak. Kis

Next

/
Thumbnails
Contents