Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
70 BETHLEN NAPTÁR nát véve — az egyetemi kertben a monumentális Reformációi Emlékműre bukkantam, amelyen Bocskay István erdélyi fejedelem szobra és a bécsi békét törvénybe iktató 1608-iki kassai ország-gyűlés egy jelenetének bronz-dombormüve emlékeztet a kálvinizmus magyar ágára. így már megérkezésem első félnapjának néhány órája bőségesen kárpótolt az utazás minden kockázatáért. Nincs ugyanis az a mohamedán, zsidó vagy római katholikus zarándok, akinek többet jelenthetne Mekka, Jeruzsálem, Róma, mint nekem jelentett az a tudat, hogy a kálvinizmus eredeti fellegvárában és sokszázados emlékei között járok. Hátravolt azonban még egy látogatás, amelyre igen készültem. Kálvin János sírjának megtekintése. A dolgok sora úgy jött, hogy ez nem egyedül, hanem a kongresszus többi tagjaival közösségben lett osztályrészem. Augusztus 17-ikén, a kongresszus második napjának délutánján, a gyűlések szinhelyéül szolgáló Grand Théatre-ből, Kálvin sírjához útnak indult a kongresszusnak mintegy félezernyi tagsága. Elől két tag egy fehér virágokból készült keresztalaku koszorút vitt. A koszorút széles fehér selyemszallag lengte körül, a szallagon aranybetükkel, angol és francia nyelven ez a felirás állt: “A Keresztyén Egyházak Nemzetközi Tanácsának Második Világgyülése. Egy Huszadikszázadbeli Reformáció.” A szép rendbe csoportosult tömeg zsoltárokat és dicséreteket énekelve vonult a régi és manapság temetkezésre már csak a legritkább esetekben használt ősrégi temető felé, mint egykor az Ur és a tanitványok a Gecsemáne-kertje felé. Előzetes hallomásai, olvasmányai nyomán senki se várt valami monumentális emlékművet, de még a legteljesebb egyszerűséget várókat is megdöbbentette a talált egyszerűség. Én fejtől, a festésre szoruló alacsony vasrácson kivül, egy többszázados fa törzséhez dőlve húzódtam meg. A világ különböző tájairól, hat különféle fajú és szinü testvért szólítottak elő, hogy saját nyelvükön imádkozzanak. Aztán énekelni kezdtek. Engem senki sem szólított. Valami megmarkolta a szivemet. Valaki keményen dobta felém a szavakat: “Ha most hallgatni fogsz, utad célját téveszted és örökre gyáva maradsz.” Fölemeltem a kezemet. Szót kértem. Szót kaptam. Halálomig nem tudnám pontosan visszaidézni, mit mondottam. Csak annyit tudok, hogy mire három percnél tovább nem tartó beszédemet befejeztem, könny szántotta végig az én orcámat is, a kongresszus tagjainak orcáját is és attól a pillanattól fogva mindenki tudta, hogy van egy dicsőséges-multu, fájó-jelenü magyar kálvinizmus is, a Kárpátok ölén, Amerikában és szerte a nagy világban. Ettől a perctől kezdve nem voltam többé a kongresszus isme
