Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 71 rétién tagja. Megnyilt az ut a magyar református sebek feltárására. Bejelöltek a menekült- és segélyügyi (refugee and relief) bizottságba és alkalom nyilott barátokat szerezni a világ minden tájáról. Külön meg kell említenem a rögtön hozzám sereglő hollandokat és egy öttagú kis csoportot, melynek vezetője egy ősszhaju, középtermetű, szikár ember volt. Ez kezet nyújtva, csendes nyájassággal, magyarul, igy köszöntött: “Jó napot adjon Isten!” A csoport látható élvezetére a szemem, szám nyitva meredt. “Kik vagytok ti?” — kérdeztem, “magyarok?” — “Mi finn testvérek vagyunk” — hangzott a válasz, újra magyarul. Erre, mint testvérekhez illik, megöleltük és megcsókoltuk egymást. A továbbiak során kiderült, hogy a csoport szószólója Dr. Saarisalo, korábbi theológiai tanár és jelenleg a helsinkii egyetem nyelvészeti professzora, aki a háború előtt rövid ideig vendégprofesszora volt a soproni evangélikus theológiai fakultásnak. Mindennap találkoztunk és a kongresszus végén az első találkozás bensőségével búcsúztunk el egymástól. Imé, Kálvin mintha még halottaiból is barátokat, testvéreket adott és segitséget nyújtott volna a magyaroknak. Gazdag lelki ajándékok vártak rám Zürichben is. Ez a város Svájc északkeleti sarkában fekszik, vonaton kb. egy órányira az osztrák határtól. Nyelve, kultúrája német. Magyarok hívására jöttem ide, hogy istentiszteletet tartsak nekik augusztus 20-ikán. Már az állomáson várt egy kis csoport. Egyikük hajlékában — szombat este lévén — vacsora várt. Szállásról is gondoskodtak. Másnap a város egyik ősi kápolnájában (Wasserkirche) tartottuk istentiszteletünket. Mintegy nyolcvanan voltunk. Délben másfelekezetüekkel közös István-királynapi ebéd volt mintegy 300 résztvevővel, este pedig, mivel a Nemzeti Bizottmány egyik tagja is ott járt, megbeszélés az Amerikába kivándorlás lehetőségeiről és a sikeres amerikai élet kívánalmairól. Engem is szólásra kértek és személyemen keresztül percekig ünnepelték az amerikai magyarságot. Sohasem felejtem el azt a reménykedve rám szegzett mintegy háromszáz szempárt! Valósággal belém bűvölték azt a meggyőződést, hogy mi az otthontalanoknak pártját fogó Jézus ellen vétkezünk, ha ezeknek a magyar testvéreknek igazán minden erőnket, befolyásunkat latba vetve segítségükre nem sietünk. Sorsukról külön lehetne és kellene irni, noha ők, mint maguk mondották, a nyugatos magyarságnak még az “arisztokráciáját” képezik. Az igazi nyomor szerintük az ausztriai táborokban van. De a bizonytalanság, a gyökértelenség mindnyájukkal közös. Hivtak is Ausztriába, legalább egy-két napra. De nem mehettem. A pont javukra szóló indítványaimat, kérelmeimet tárgyalandó