Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
68 BETHLEN NAPTÁR letéve! és tanulásával jó példát adott az osztálynak. Úgy rendeztük a kirándulás dolgát, hofw az osztály számára egy ingyen hely jusson. Ezt egyhangúan magának szántuk. De most már aztán jöjjön velünk!” — mondotta jóságosán. így láttam, életemben először és utoljára, a dobsinai jégbarlangot, a bányavárosokat, a Magas Tátrát, a szepességet. Harminchat évvel később, deres fővel, hasonlóképen jutottam ahoz, hogy meglássam a református szivnek oly sokat jelentő Genfet, Kálvin városát, és a szépséges Svájc ellenkező sarkában Zürichet, Zwingli és a Második Helvét Hitvallást szerkesztő Buliinger Henrik városát. A társaság, amellyel utaztam, 55 tagot számlált, a gép személyzete nyolc személyből, jobbára világháborús repülőveteránokból, állott. A négy-motoros gép a “Flying Tigers, Inc.” tulajdonát képezte. Eredetileg úgy volt, hogy augusztus 14-ikén délelőtt 10-kor és Philadelphiából indulunk, de ténylegesen csak augusztus 15-ikén reggel fél 6-kor és a Long Island-i (N. Y.) Idlewild repülőtérről szálltunk fel. Első állomásunk még aznap délben a New Foundland-i Gander, másnap reggel az Irország-i Shannon, végül délután fél kettő tájban Genf repülőtere volt. Visszafelé ugyanezt az útvonalat követtük, kivéve hogy Shannon után Iceland-en is kikötöttünk, hogy túlterhelt gépünk gasoline-t vehessen fel. A hazaérkezés augusztus 27-ikén, vasárnap délután kevéssel négy óra után volt a philadelphiai nemzetközi repülőtéren. Mindez nagyon egyszerűnek hangzik. A közbeeső izgalmakról, repülőgépen először utazó ember szorongó érzéseiről azonban külön cikket lehetne Írni. Akárhogy vesszük ugyanis a dolgot, egy ilyen ut nem tréfadolog. Jó szerencse, ha hivő emberek társaságában teszi meg az ember. A mi társaságunk, éppen úgy, mint az előttünk ment másik két transzport, hivő férfiakból és nőkből állott. Felszállások előtt és útközben többször is énekeltünk, imádkoztunk, egy-egy repülőtérre megérkezésekkor pedig az Urnák hálákat adtunk. Nekem, mint lelki bezárkózottsághoz szokottabb magyar reformátusnak, különösen eleinte, nem ment olyan könnyen ebbe a közösségi kegyességbe való beilleszkedés, de — megvallom — jól esett a mások hite, bizonyságtevése által megerősödés. Nem volt nyomtalan a buzgóság látása a gépszemélyzetre sem, repülőterek várótermeiben más gépekre váró más utasokra sem. A közös áhitatban résztvevős mellett aztán elelmélkedtem magamban is. Különösen alkalomhoz illőnek éreztem egy reggeli gyermekimádságnak eme szavait: “Óvj meg ma is szent kezeddel, Szent kezedből ne eressz el.” Mert ott fent a magasságban bizony Isten kezében
