Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
58 BETHLEN NAPTÁR TÜNDÉRHALOM Irta: Számadó Ernő (Békési néprege) A békési határ teméntelen nagy sikság. Olyan, mint egy nagy cifra tányér a kereknagy ég alatt. Elvétve mélyül benne valamely hajlat, vagy emelgeti árvalányhajas bóbitáját valamely dombocska. Az egyik dombocskáról még kispásztor koromban halottam egy történetet. A történet igaz lehetett, mert magam is ott heverésztem a halmon, amikor mesélték: Élt egyszer hires Békés városában egy nagygazda biró. A birónak annyi juha volt, mint csillag az égen, vagy még valamivel több. A csillagnyi nyájat, egy szegény bojtárlegény terelgette, őrizgette. Bizony a szegény bojtárlegénynek egy birkatartáson kivül esztendőre két forint, meg két mérő búza, meg egy cifraszűr,, meg egy pár csizma volt a fizetése. Egyébként szalonnán meg kenyéren élt a jámbor. De megelégedett ember volt a bojtár. Pénzre, nagy vagyonra sohse tátott szemet. Ellenben annál jobban szerette volna feleségül a biró hétszépségü, takaros, dolgos leányát. Biz csak szerette volna szegény, de a szemét sem merte felemelni a nagygazda leányra. Szomorkodott róla eleget, de hiába. — Hanem egyszer mi történt! Szép tavaszidőben, mikor édes lé csereg a fák kérgén, egy fiatal jávorfáról furlyát metszett magának a bojtár. Az ám! Furulya nélkül nem egész ember a bojtár. No meg a bánatát valahol csak kikellett panaszolni. így járt ezután furlyaszóval nyája után szerte, a jószagu mezőben. Néha még éjten éjjel is fújta szomorú nótáját. így esett, hogy egy holdas, fehér éjjelen, mikor a bárányok egymás nyakában szunyókáltak, végigdülve a halmon,^ szűrére könyökölve, ugyancsak ríkatta furulyáját a bojtár. Éjfél lehetett már s köröskörül csendes volt a táj, amikor csak megcsörrent mögötte valami. Izibe hátrafordult, de abban a szempercben kikapták szájából a furlyáját. Erre felugrott a bojtár és utána eredt a tolvajnak. Jól látta a tejszinü fényben, hogy valami csillogóruhás szerzet nyargal a furlyával előtte. Már éppen elkapta a tündér — mert az volt a tolvaj — holdszinü ruháját, amikor az a halmon fakadt nyilásban eltűnt. No. megállj! A bojtár sem volt rest és a félelemnek nevét sem ismerte. Hiszen eleget halottá öregapjától, hogy csak egy van, amitől félni kell s az maga a félelem. Utána hát a tündérnek! Beugrott a nyitáson. De majd odacsapta a sarkát, mert a repedés azonnyomban öszszecsukódott mögötte. No nem baj! Majd kinyilik! De a furulyát nem hagyja! Ki tudja, meddig nyargalt a föld alatt a gyöngyházderengésben, mig egy csillogó terembe ért. Bizonyosan a tündérkirály
