Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)
Borshy Kerekes György: Mi baj van az egyesületi élettel?
BETHLEN NAPTÁR 87 sem lehetett megfogni a gyűlésekre, kiadott programmunkat nem akadt, aki levezesse, ifjúságunk beiratkozott ugyan, de kitartás hiányban szenvedett s így egy-két évi kísérlet után arra kellett rájönnünk, hogy az úgynevezett osztály-életet tagságunk régen megunta, annak felújítására sem kedve, sem ideje nincs s amit Egyletétől, tőlünk, mindenekfelett és előtt akar, az sem nem több, sem nem kevesebb a — biztonság érzeténél. Vagyis azt akarja, hogy Egyesületét szigorú takarékossági elvek szem előtt tartásával, a legmodernebb üzleti elvek szerint, az ő javára 100%-os realitással vezessék. A mai kor magyarja már nem “egyletet” akar, hanem biztosítást, jó biztosítást, amit ha magyar és református vonalon meg tud kapni, akkor hozzánk jön s ha nem tud megkapni, akkor megy máshová. Azt pedig, hogy az a biztosítás és biztonság, amit mi kinálunk számára, tényleg jó: meg kell magyarázni neki. A magyarázathoz pedig szakismeret szükséges, mert igazán kivánni sem lehet, hogy minden tagunk tisztában legyen nem csak ötven esztendőre visszamenőleg egész történetünkkel s időközi okmányainkkal, hanem a jelenleg kinált harmincféle okmány kombinációnk csinyja-binjait is ismerje, sőt értelmesen megérttetni is tudja az új tagjelöltekkel. Azelőtt? Annak a bizonyos régi jó szellemnek idején volt egy vagy legfeljebb kétféle okmány, amivel kapcsolatban az egyetlen magyarázni való csak annyi volt, hogy “havonta fizetsz ennyit s ha meghalsz, jár utánad ennyi”. Ezzel a rendszerrel ma már semmire sem mehetnénk azon egyszerű oknál fogva, mert pl. az új nemzedékbeli “prospect”-jeink a szemünkbe nevetnének. Ha pedig azt mondanánk nekik, hogy neked pedig minden hónapban személyesen kell elmenned a gyűlésre és ott sortvárni, amíg tagdíjadat lefizetheted: egészen bizonyosan “do not make me laugh” lenne a feleletük. Alkalmazkodnunk kellett tehát az időhöz s bármennyire is sajnáljuk a régibb tipusu osztályélet csendes sorvadását, tagságunk nagyobb biztossága s Egyesületünk fejlődése érdekében más módszerhez kellett fordulnunk. És ezt nem önkényesen tettük. Közgyűléseink jogosítottak fel erre s Vezértestületeink alapos megtárgyalás után tették azt, amit tettek: alkalmaztak professionátus embereket, saját tagjaink közül, akik teljes idejükkel és tehetségükkel a fejlesztést szorgalmazzák, osztályonkint egykét vállalkozóbb természetű testvérünket készséggel betanítják a tagszerzés ma már nem könnyű mesterségére s utána néznek annak is, hogy a kiesés megakadályozható legyen. Ezekkel az emberekkel aztán kerületenkint értekezleteket tartunk s a legaktuálisabb teendőket megbeszéljük. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezek az értekezletek bőségesen pótolják azt a kényszerű gyülésezést, ami a maga unalmasságával az utóbbi időkben inkább ta
