Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)

Szépirodalom

114

BETHLEN NAPTÁR

A mozdony prüszköl. Szörnyű kínnal szügyét feszíti, reng, remeg, titánként küzd a vad elemmel, de legyőzi a fergeteg.

Megállítják acélfalakként az égből lehányt torlaszok.

Nyüzsög a vonat rémült népe, szívük remeg, foguk vacog.

Nincs méltóságos, nincs kegyelmes, íjjedt féreg lett szolga, úr.

Parányivá törpűl az ember, mikor az ég-föld megvadúl.

Sehol egy hajlék. Nincs sehol fény, csak kétség, homály, rút hideg.

— Mi lesz velünk? Még meddig állunk?

Jajgatják didergő szívek.

— De valaki jön a homályból, az arcán nyugalom s erély, higgadtan jár-kel a viharban, mint golyók közt a hadvezér:

... a bakter az! Közel a fészke, bent meleg, asszony, kis család.

Méltóságos, kegyelmes urak irigylik, akár egy királyt.

Úgy nő, ahogy törpűl a többi, növését szinte hallani: a végtelen utak paránya a végtelenség viharába látta meg, hogy ő Valaki!

* * *

Könnyed verselése sokszor úgy tűnik fel, hogy l’art pour l’art játszik a rímekkel. Pedig mindig van mondanivalója. Nem mesterkélt, s könnyedén játszik a gondolatokkal is:

AZ ÖKÖR

Láttam egyszer egy pöttöm gyereket: hosszú kötélen ökröt vezetett.

Csöpp volt a gyermek s pufók volt nagyon.

Mögötte ment az óriás barom.