Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTAR

97

— Első gyermek? — megütött a hangja, mert vastag volt és kemény. De lassan mondta s igen megörültem, mert a gyors beszédet nem értem meg.

— Nem, a második. —

— Nekem is — mondta ő.

— Már van egy kislányom otthon — folytattam.

— Nekem is — válaszolt.

Aztán sokáig hallgattunk. Igen nehezek voltak a percek, de csak a fogunk csikorgását lehetett legfeljebb hallani a kórház csendjében.

Szerettem volna ismét beszédbe kezdeni, gondolkoztam, hogyan férhetnék a szivéhez. Arra is kiváncsi voltam, ő érzi-e most, hogy tavasz van s millió élet fakad minden pillanatban?

De nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Furcsa volt az egész környezet és sohasem beszéltem még négerrel, nem is tudok nagyon angolul.

Fájt a félszegségem és lelankasztott az a tudat, hogy kettőnk közül én vagyok a sutább.

Váratlanul megszólalt:

— Nice out. —

— Mit mond ez az asszony? — ütött meg a hangja. Szép odakünt? Hiszen akkor néki is tavasz van a lelkében. Milyen egyszerűen bele engedett látni legmélyebb gondolataiba... Én milyen körülményesen tudtam volna csak magam kifejezni!

Meg szerettem volna szoritani a kezét. Egy pillanat alatt a testvéremmé lett, társammá az anyaság legnehezebb perceiben... s a köd szertefoszlott, a falakat nem éreztem többé börtön falának, az ő arcát sem láttam feketének.

A csendben suhanó ápolónők köpenyén csillogott a sárga arany-kereszt, a Szent József kórház jelvénye, s én, a messzi hazából ideszakadt református papné, remegve vártam dr. Kohnt, a doktort.

— Help! help! — ült fel ágyában a néger asszony, hatalmas fekete szeme egészen kidülledve, szemei ehér jén rémület ült, — ez volt az utolsó kép, amelyre emlékszem, aztán ideges szaladgálás, tolóágy s éreztem, hogy a mellettem szaladó ápolónő kezéből, hogyan csorog félre, a fülembe és nyakamra az éter.

... Egy óra múlva jutott eszembe a néger asszony, s akkor eszméltem rá, hiszen ő az én számomra kiabált segítségért, engem sajnált és féltett!

— Meg kell majd köszönnöm néki — éreztem.

— Ekkor már este volt, tisztán pihentem egy kis szobában az ablak mellett.

Szokatlan volt és uj minden. Különösen az, hogy itt nem feküsznek gyermekágyat az anyák, csak kipihenik a gyermek kö