Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Sokak segítője a mi legnagyobb jótevőnk…
BETHLEN NAPTÁR 133 egyházak lelkészeinek és tagjainak bevonásával tartottunk abban a hires clevelandi “Old Stone Church”-ben, hová annak idején az Amerikát látogató Kossuth is betért enyhítő áhítatra. Református és lutheránus papoknak egy lélektől indított, egy Istenhez irányított, egy eszmétől fütött imája egyesítette szent testvériségbe azt a hatalmas gyülekezetei, mely a templomot zsúfolásig megtöltötte. És mert nem lehet igaz istentisztelet külső jó cselekedet nélkül: az e napon begyűjtött adományok tekintélyes összege elment, hogy segítsen valamit Kossuth szülőfalujának, a zemplén-megyei Monoknak istenhivő népén. Akik ott voltak azok tudják, hogy ez az alkalom egyik legszebb bizonysága volt magyar protestáns népünk egycéluságának az óhaza felé. Aznap este aztán a Clevelandi Egyesült Magyar Egyházak és Egyletek által rendezett disz-vacsorán vettünk részt, hogy még szélesebb vonalon is tanúságát szolgáltassuk a magyar függetlenség és szabadság vonalán való egységünknek és nemes hagyományainknak. Jelentőségben méltán sorakozik a bizonyságtételek mellé az az este is, amit közgyűlésünkkel kapcsolatban, ugyancsak Clevelandban éltünk át március második hétfőjén. Itt már nemcsak mi, amerikai magyarok voltunk jelen, hanem ott voltak mellettünk azok a nagynevű menekültek is, akik az óhazai testvéreinket nyomorgató terror-kormányzat üldözése miatt kértek és kaptak menedéket uj hazánk földjén. Nagy Ferenc v. miniszterelnök és Dr. Pfeiffer Zoltán v. államtitkárok beszédei még jobban elmélyítették ünneplésünk jelentőségét s kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a tengeren inneni és tengerentúli magyarság lelki egységét nyilvánvalóvá tegyék a szabadságeszmék irányában. Ott voltak ezen az estén a legnagyobb testvérsegítő egyesületek hivatalos képviselői is és ennek következtében annak jellege országossá szélesült. A Verhovay, Bridgeporti, Rákóczi, R. Katolikus és Református Egyesületek népének egy helyen, egy este, egy céllal, egy akarattal történt együttléte ezideig szinte példátlan itteni történetünkben, de kétségenfelüli jelzője annak, hogy — a vér nem vállik vízzé s magyarságunk tudatában van nem csak származásának, de annak a hivatásnak is, melyet betöltenie kell a jelenben. Nem büszkélkedés, csak jó eső tény, hogy Református Egyesületünk lehetett az első, mely az 1948-as emlékező s uj tettekre sarkaló ünnepségek sorát megindította s e megmozdulásával úgy ujhazánkhoz, mint származásunk földjéhez, valamint saját múltjához is hü maradhatott. És itt hadd említsük meg elégedetten azt is, hogy ezeken az ünnepélyeken nem volt egyetlen dissonáns hang sem, nem volt egyetlen olyan gesztus, ami méltatlan lett volna az alkalom nagyszerűségéhez. Magyarsá-