Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)

Mosolygások

BETHLEN NAPTÁR

123

bajuszu Daróczy Mátyás jött mindig, aki azóta Cleveland egyik papja lett, sikeres közéleti vezetője. Sarkában ott hágott a termetre sokkal alacsonyabb, de végtelenül rokonszenves Tóth Tibor, aki Detroitban mutatta meg, hogyan kell épiteni. Hitközséget, templomot, melléképületeket. A nótázáskor mindig Tibor vitte a fó'hangot olyan erővel, hogy átszaladtak hozzánk a szomszédok. Feleségem leikéhez mindig Szathmáry Berti állott legközelebb, mert... no igen... Berti volt az, aki vacsora után a konyhába ment önszántából tálakat és tányérokat mosogatni. Ennek visszhangja gyanánt, mikor Elizabeth városában papi székét elfoglalta, végtelenül buzgó pápista feleségem életében először elment egy református templomba (és talán utoljára,) mert:

— A Berti ezt nagyon megérdemli. Majd olyan jó, mint egy katholikus pap.

Ennél nagyobb engedményt nem lehet várni egy magyar aszszonytól, aki mindennap misét hallgat és a kellő napokon litániákat is.

De a Bethlen Naptárról lévén szó, ideje arról beszélnem, hogy mi közöm van nekem, a katholikus papok tisztelő hívének, a legtöbb esetben barátjának, Ligonierhoz? Ha van valami .közöm, annak Király Imre az oka, aki nem sajnálta a fáradságot és a clevelandi West Side távolságából eljött hozzám a Szabadság szerkesztőségébe és reámröccsent:

— Öreg, miért nem irsz valami szépet Ligonier felől, ahol az árvák és öregek nagy gondok között vannak?

Ki akartam bújni a feladat alól ekként:

— Nem jártam én Ligonierban soha, hogyan Írhatnék felőle?

De aki Király Imrét ismeri, azt tudja, hogy igy nem lehet

tőle szabadulni. Elmosolyodott és nagy igazságot vágott^fejemhez:

— Öreg, hiszen te éppen arról tudsz legszebben irni, amit sohase láttál.

így született meg az az Ígéretem, hogy ezentúl évente legalább egyszer irok Ligonier javára. Jó szerencsémre a szerkesztőség tagja volt Vasváry Ödön, ez a jeles tollú tudománytár, akinek odaadtam a kéziratot és kérdeztem:

— Ödön, jó lesz-e ez a kis irás?

Elolvasta nagy figyelemmel és végül igen komoly hangon mondta:

— Éppen csak azt mondom, hogy magam is küldök még ma öt dollárt Ligoniernak.

Hej pedig akkor nagy szó volt öt dollár. Ma se tudom, hol vette Vasváry, mert a nagy gazdasági válság keserű óráit éltük. Biztatott Ödön és Király Imre:

— Öreg, menj el Ligonierba és nézz körül, mert nagyon érdemes.