Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Mosolygások
BETHLEN NAPTAR 121 HULNAK, HULNAK, EGYRE HULNAK... Irta: Gondos Sándor Négy évtizeden át tartó amerikai élet nagyon hosszú idő arra, hogy mindenkivel együtt maradjunk, akikkel együttéltünk. Ez jutott eszembe akkor, amikor az 1948-ik esztendőre szóló Bethlen Naptár utolsó oldalait nézegettem. Szép sorrendben adják ezek az utolsó oldalak nekünk a mostani amerikai magyar református lelkészek névtárát. Istenem, mennyi uj név van közöttük és mennyi régi kiválóság hiányzik, akik elmentek oda, ahonnan nincs visszatérés. Ne vegye rossz néven tőlem senki, ha neveket emlegetve nem teszem elébük a két jellegzetes “NT” betűt, ami nagytiszteletüt jelent. Hogyan nevezhessem a szivemnek annyira kedves Dr. Újlaki Ferencet nagytiszteletűnek, mikor ha a jó sors összehoz vele, öcsém és bátyám vagyunk egymásnak. Ha büntetnének is érte, mikor Újlaki Ferenc jellegzetesen magyar arcát látom, mindig úgy érzem, hogy ilyesforma lehetett Árpád vezér, meg a többi honfoglaló. Magyar minden ízében. Semmi más! És ha megszólal, akkor méginkább magyar. Mikor a clevelandi Bethlen Otthon dísztermében néhai barátom, Kováchy Gyurka felett mondta a búcsúztatót, nem kálvinista pap sirató ja volt az, hanem ős-magyarok, gyaluk, táltosok bús kürtje elesett magyar vitéz teteme felett. Szétnéztem az óriási tömeg felett, amely összegyülekezett, hogy Kováchy Gyurkának a végtisztességet megadja és bolondos agyamban ez a gondolat járt: — Mi, magyarok, csak a halálban tudjuk megbecsülni egymást. A föld kerekének egyetlen nemzete se temet olyan pompásan, mint mi. Erről aztán eszembe jutott néhai nagyanyám, holta napjáig fekete fejkendős, mezítlábas öreg asszony, akinek volt egy cifrára festett üvegpohara, amivel keveset törődött. Hol ide dobta, hol oda tette, amig egy szép napon a leghaszontalanabb unoka, jómagam, eltörte. Akkor aztán napokon át siratta a hitvány jószágot: — Nem lesz nekem soha többé ilyen drága poharam. Mi is csak akkor ébredünk annak tudatára, hogy egyik-másik jobb emberünk milyen becses értékünk volt, mikor ott állunk ravatala felett. Béky Zoltán öcsém-uram, a trentoni esperes mondta nekem egyszer, mikor nyilvános gyűlésen a szenvedő magyarság javára gyűjtöttek:
