Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Mosolygások
118 BETHLEN NAPTÁR Igaz a szó. Sújtott az Ur s nekünk lehajtott fővel tűrnünk kell sujtoló kezének csapásait, belátom én ezt, csak azt nem látom be, hogy miért ne lehetne azért ennek az üres háznak csöndjét megvidámítani csengő gyermekszóval, kacagással. Eszembe jut egy kis történet az én kicsi falumból, ha nincs ellenére, elmondom. — Az öregapjuk nagyon érdemes, de bizony nagyon alázatos házacskájában éldegélt a szegény testvérpár, a púpos Éva aszszony, meg a sánta Márton. Gyönge, nyomorult mind a kettő, öröklött vagyonuk is kevés, hát így, a felebaráti irgalom segített csak nekik járni az élet útját, hordozni az élet terhét. Nagyon kévésük volt, de a kevéssel is beérték. A jó Mártonnak ha egy pakli dohánya akadt, nem cserélt volna egy pipátlan királlyal sem s ha Éva asszony egy bögre kávé mellé telepedhetett, bizony lesajnálta a méltóságos grófnét — az csak olyan lötty teákat szürcsöl — úgy mondják. A jóságos Isten az ő markában tartotta mind a két, szegény, fakadó kis verebecskéjét. Mintahogy a gazdag ember megél, ha úgy fordul, már a hiteléből is, a vagyona híre, tekintélye után, úgy hitelezett nékik is a jó Isten a tiszta szívökre, hiszen nékik örökségük lészen mennyben ... így tűnt felettök már sok év egyformaságban, midőn egyszer némi változatosságot értek. A háborút követő nagy lakásínségben a menekülő, jövő-menő emberek még az ő hajlékukat is megtalálták. Lakót kaptak Márton bácsiék. Persze, szegény, napszámos embert, a feleségével meg egy ölbeli kislánnyal. Mint később kiderült, biz ott nem volt valami jóra való se embere, se asszonya, részegesek, lármásak, veszekedők voltak, de a kicsinyük az olyan szépecske, olyan aranyocska volt. Ha álmából felébredt, mind azt mosolyogta, gőgicsélte, mit suttogtak lülébe az angyalok s azt olyan öröm volt hallgatni Mártonnak meg Évának. Nekik, mert a szülék ugyan nem hallgatták örömmel. Egyszer a szokottnál is jobban összevesztek a lakók. Az ember kapta magát s miután alaposan helybenhagyta az asszonyt, összes keresményével odább állott, azzal a kijelentéssel, hogy soha nem is tér vissza a családjához. — No hát akkor én is megfojtom ezt a kölyköt! — rikoltott az asszony —, hogy tartsam el? És rohant a gonosz, ártatlan kicsinye felé. De megelőzte Márton. Ő gyors, ügyes, erős lett egyszerre! Magához kapta a gyermeket s míg egyik kezével azt szorrongatta, a másikkal az ajtóra mutatott: — Pusztulj innen asszony! Többet ne lássalak! Az asszony nagy dérrel-durral el is ment és Márton bácsiék
