Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Mosolygások
BETHLEN NAPTAR 113 a baj. Az “egyetemi” adó körül viharzottak a szenvedélyek. “Egyetemes” adónak nevezik Erdélyben azt a fej adót, melyet az egyház minden tagjának fizetni kell az iskolák közös fenntartására. Szép elgondolás volt, hogy akár van egy gyülekezetnek saját iskolája, akár nincs: áldozzon, mert így közös erővel fenntarthatok lesznek a magyarság e legfontosabb lelki váracskái. Csakhogy ahol a falunak nem volt saját felekezeti iskolája, sehogyse akarták bevenni ezt a szép igazságot a hívek. “Hogy mi a szomszéd eklézsiának adjuk a pénzünket? Vagy egy olyannak, amelyikről nem is tudunk semmit? Azt már nem! Van elég bajunk magunknak is!” Hiába. A kisebbségi sorsközösségre csak a szenvedések nevelik rá a népet, idő teltével! Hollótetőn azonban más baj is volt. Az adó neve. Az “egyetemes” szó úgy ragadt a fejükbe, hogy: “egyetemi”. A falu bölcsei erre nagy méltatlankodással zúdultak fel: “Még egy rongyos elemi iskolánk sincs s az uraknak egyetem kell a szegény ember pénzéből.” Ez természetesen csak elméleti kritika maradt volna, pipaszó mellett, a korcsmában, ha az öreg tiszteletes úrnak történetesen nincs két egyetemi hallgató fia. De volt és éppen eleget panaszolta, hogy milyen sokba kerülnek. Az Isten nem azért adott két eszet is a székelynek, hogy alkalomadtán elő ne vegye, hol a jobbikat, hol a rosszabbikat. Ezúttal, a korcsmában történvén, sajnos, de természetes, hogy a rosszabbikat vették elő az atyafiak, kisütvén, hogy a tiszteletes úr azért erőszakolja az “egyetemi” adót, mert a saját fiait velük akarja kitaníttatni az egyetemen. Vérmes ember volt az öreg, majd megütötte a guta, mikor éppen templomból kijövet, ahol ismét az áldozat kötelességéről prédikált, szeme közé vigyorogták ezt a gyalázatosságot. Ettől kezdve felborult a békesség a Hollótetőn. A tiszteletes úr is megfeledkezett az evangéliumról s Illés prófétaként szórta haragja mennyköveit a szénégetőkre, a saját becsületének sérelme miatt. Az atyafiak is megvadultak s ősi szokás szerint mindenféle hibát fedeztek fel, például a disznóól körül, hogy abból két szál deszkát a pap tűzretett, meg a számadások körül, hogy ott hiányok vannak. Sőt Balog Sándi panaszt nyújtott be az esperes úrhoz, miszerint a tiszteletes úr, prédikáció közben haragra gerjedvén, “a szent katedrát ütötte ökleivel”. Mindezenközben el is feledkeztek magáról az adóról, melyből természetesen egy krajcár se folyt be az eklézsia ládájába. Most tehát, mikor a panaszosok kihallgatásra jelentek meg, a püspök lecsapott az öreg Csórja Mozira, aki legelői állott s éppen kitátotta a száját, hogy szóba kezdjen. — Maga mennyi egyetemes adót fizetett eddig, atyámfia? — Én még nem kezdtem vót el, — óvatoskodott Mozi bá’.
