Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 103 seit. Sok tusakodását és imádságát az Isten megáldotta, mert a Wang család vagy Wang törzs nagy udvarán, mind többen és többen dobták el a bálványokat és lettek Krisztus követői. Anynyira, hogy 1938 tavaszán az akkori huláni misszionáriust meg kellett kérniök, hogy keresztelésre jöjjön Kán Ching Chan-ba. Wang asszonynak nagyon nagy volt az öröme, hogy ime mit tett az Isten kegyelme és mit tett az Isten hatalma. De hátra volt még egy nagy dolog: a templom. Hulánban volt keresztyén templomban. Milyen szép volt és milyen megható volt, amikor az a sok ember együtt énekelte: E földön ti minden népek, az Ur Istent dicsérjétek ... Hogy ültek szépen rendben és csendben az emberek ott. Az asszonyok balfelől, a férfiak a középen és az iskolás fiuk jobboldalt. Milyen csodálatos érzés futott át rajta, amikor az a 70—80 ember egyszerre mondta az imádságot: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben... “Milyen szépen beszélt a prédikátor és milyen nagy csendben, lehajtott fejjel fogadta mindenki a fehér pap áldását, amint mondta: “Az Atyának kegyelme, a Fiúnak szeretete és a Szent Lélek közössége legyen és maradjon mindnyájatokkal... Ámen”. Akkor s azután még sokszor hallotta az áldás szavait és ő is együtt szokta mondani a többiekkel az Ámen-t. Milyen jó volna, ha lenne itt is egy prédikátor, aki tanitaná, vezetné őket az Isten felé, milyen jó volna, ha templomuk lehetne, hiszen már nincsenek is olyan kevesen... Az asszony vágyott testvéri közösség után, vágyott testvéri segítségre. Ismét eszébe jutott a hálaadás. Hálából már magát Istennek adta, másokat is vezetett, segitett már Isten felé a maga egyszerű, gyenge, tudatlan módján... de hálát adni még úgy is, hogy hajlékot emelni a jövendő nemzedéknek, hajlékot emelni az Istennek, hogy legyen, ahol az Igét közösen hallgatni lehessen és közösen imádkozni lehessen. Ujjongani szeretett volna a meglátástól és a gondolat elömlött a szivében, mint egy kiáradt folyó a földeken. “Nekünk imaházat kell épiteni itt, hogy azután a missziói körzettől prédikátort kérhessünk” — szólalt meg egyszer a család többi férfi tagjaihoz. Nem szólt hozzá senki, de ellene se volt senki. Gondolkoztak az emberek. Jó volna, mert igy ilyen tudatlanul keresztyénnek lenni nem valami rendjén való; meg aztán, ha pogányok kérdezősködnek az ő hitük felől, nem tudnak úgy megfelelni, ahogy kellene és bizonyára illene. Evangélista kell, meg imaház. A család összesugott-bugott. Tanácskoztak. Nagy volt az örömük, amikor a vasúti társaság, akinek a birtokába tartozik az egész város területe, hiszen a város létrejötte is a vasúti társaságnak köszönhető, egy darab földet engedett át nekik imaház épitésére, még az is növelte az örömüket, hogy ez a darab föld a
