Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 63 A szunnyadó erőt, az alvó önérzetet, az évszázadok korbácsa alatt elpihent hitet igyekezett fölkelteni a kérges lelkekben. A jobbágyszivek melegedni kezdettek, kinyilt bennük valami: maguk se tudták, mi az. így még nem szóltak hozzájuk, testvérek módjára! Eddig senki sem volt arra kiváncsi, hogy mit éreznek, mit akarnak, mit kívánnak? Dolgoztatták őket, vagy kenyeret adtak nekik, parancsoltak nekik, de kérni nem kértek tőlük semmit. És ez az ur ott az erkélyen, ez a miniszter ur, úgy szól most hozzájuk, mint a haza erős karjához, a nemzet büszkeségéhez. Ez az ur nem parancsol, hanem kér tőlük a haza nevében. Áldozatot kér és ők meg fogják azt adni! Egykor a pozsonyi országgyűlésen életet és vért, védelmet és erőt kért, hűséget és áldozatot könyörgött megalázkodva a büszke magyar nemességtől a szép királyné, karján a gyermekkel. És az, akit akkor nemzetnek hívtak, a nemesség, zúgva, zengve, menydörögve kiáltotta: moriamur . . . moriamur ... .. . Ez a feketeruhás férfiú nem császár, nem király- Nem alihoz a nemzethez szól, amely akkor nemzetnek neveztetett, nem a nemességtől kér áldozatot. Ő az uj nemzethez szól, amely csak most kezd még a jogok bástyái közé bevonulni, most válik majd nemzetté: a néphez. És a nép, amely évszázadokig csak parancsot ismert, most szabad akaratából, irtóztató erővel zúgja el, mint a földindulás, mint a mélységek lávát okádó titokzatos torka az ő moriamurját. A nép nemcsak zúgni fog, nemcsak moriamurt kiált, hanem el is megy e varázsló szavára és meg is fog halni a hazáért. Az első moriamur szinpada a pozsonyi országgyűlés márványoszlopos terme volt, himes bársonyba, selyembe öltözött, aranykardos, gyémántforgós, rubintbogláros büszke nagyurak kiáltották azt... A második moriamur Isten szabad ege alatt, a szinmagyar Szeged piacán hangzik el. Gubás, szűrös, nehézjárásu parasztok kiáltják. Nem is latinul, hanem egyszerű, paraszti nyelven. De érzik is az évszázadok kérge alá rejtőzött, most nyiladozó szivek azt a szót, amit oly nehezen mondtak ki, de amit ők meg fognak tartani. —Végzetes órában, — szólt tovább emelt hangon Kossuth — midőn vitéz seregeink áruló csordákkal ütköznek, midőn a trón árnyékában egyre vakmerőbben kockázó lakájhad zsoldos seregek gyilkos fegyverét küldi ránk, midőn királyunk nevében pusztítják
