Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Emlékezzünk
BETHLEN NAPTÁR 55 ÁRNYÉK A TAVASZBAN Irta: Haranginé Juhász Antónia. Vibrált a gyertya fénye a levegőben. Néha le-lecsöppent egy-egy forró szem az asztalra, mely íöldbegyökerezett lábaival úgy tartotta a hosszú gyertyaszálakat, mintha véres harctéren, esti szürkületben fehér zászlót vinne egy erő's katona-kéz .. . Kiosont a teremből a jóindulat és igazság, hogy a fojtó gyertyaszagban még kényelmesebben terpeszkedhessék el a kegyetlen rosszindulat. Vibrált a fény ... mint apró csillagok az égen ... Csend volt. A halál árnyéka sötéten húzódott meg a lomha levegőben. Ilyen volt a terem, ahol az ítéletet kihirdették. Félévi elzárás után felpattant a zár a rabnő cellájának ajtaján s kilépett a sötét, nyirkos folyosóra, nagyobbat lélekzett s visszatekintett maga mögé. Gyémántkönny csillant meg bus szemében, de csak egy pillanatra... kiegyenesedett s követte az őröket. A folyosóhajlatban, apró ablakon a márciusi napfény igyekezett beszivárogni, hogy homlokon csókolja a feketeruhás nőt. De szűk volt a rés s erőtlen a sugár. Pedig a vastag kőfal mögött mosolygott az élet, szürke veíébnép cserfelt s himbálta kéjesen testét a langyos légárban. Fejük felett halovány, rojtos-szélü felhőt zavart a szél. Tavasz volt, kamaszosan-fiatal tavasz s a határtalan zöld mezők olybá tűntek, mintha elzsibbadtak volna az első meleg sugarak ölelésében... vagy talán aludtak? .. . Távolabb, a dombok oldalán smaragd pázsit-terraszokat övez apró, zöld-gyapjas erdő s tőle feljebb minden, minden ibolyaszin... Folytak az arany-patakok az égből s a látóhatáron, messze, hamvas-kék selymet feszitett ki egy láthatatlan kéz, égtől a földig. Ha nem lett volna oly magasan a szűk ablak, megsimogathatta volna a rabnő, legalább szemeivel, a kőfalhoz szorult ág ezerszinben pompázó, pattanó bimbóinak illatos selymét. De magosán volt. Kard csörrent s az őrök kétoldalt mögéje álltak, midőn belépett a gyertyás, komor terembe, bírái elé.
