Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Emlékezzünk
40 BETHLEN NAPTAR máról, kártérítés nélkül, megszűnt az úgynevezett “ősiség”, amely szerint a nemesi birtok elvehetetlen volt és a család teljes kihalása után a királyra szállt. (Véglegesen 1852 novemberében szűnt meg.) Véget ért az előzetes cenzúra, a törvény kimondta a gondolatok szabad közlését és terjesztését. Mindezek hosszú és lassú fejlődés eredményei voltak és a nemzet boldog volt, hogy vérontás nélkül tudta kivívni őket. Talán nem is lettek volna különösebb bajok, ha egy veszedelmes probléma fel nem üti a fejét: a bécsi kormány felszólította a magyar kormányt, hogy vegye ki részét az olaszországi tartomány védelméből. Olaszország felső része akkor még osztrák tartomány volt és “pragmatica sanctio” (trónöröklési tövény) értelmében a magyar nemzetnek valóban segítséget kellett volna nyújtani ahoz, hogy Ausztria olasz tartománya megmaradjon. Negyvenezer magyar katonát kellett volna küldeni olasz földre. Kossuth, aki akkor még lojális allattvaló volt, eleinte hajlandó volt megbarátkozni a gondolattal, de rövidesen felülkerekedett benne a helyesebb meggyőződés, amely azt mondta neki, hogy a magyar nemzet, amikor a saját szabadságáért küzd, nem nyújthat segédkezet az olasz nemzet szabadságtörekvéseinek letörésére. Az Olaszországba küldendő magyar katonaság megtagadása sokat rontott a helyzeten, de kenyértörésre még sem került a dolog, csak akkor, amikor a horvát és szerb lázadás elkerülhetetlenné tette a honvédelem gyors és alapos megszervezését. Kossuth julius 11-én mondta el hires beszédét, amelynek nyomán az országgyűlés egyhangú lelkesedéssel szavazta meg a kért 200 ezer katonát, de úgy, hogy azokat csak az országot megtámadó külső ellenség ellen szabad felhasználni. Jellasics horvát hadserege, egy csomó közönséges rablóval kiegészítve, már ekkor magyar területen járt. A királyi engedély pedig, amelytől függött egy másik 40,000 katona toborzás utján való beállítása, semmiképen sem akart megjönni. Az engedélyt az országgyűlés adta meg Kossuthnak. Közben a Bécsbe utazó magyar minisztereket még csak be sem bocsátották a királyhoz, sőt az osztrák kormány sem állt szóba velők. A magyar kormány végre elkeseredetten lemondott, de azért az egyes hivatalok tovább működtek. Jellasics folyton közelebb ért a fővároshoz és felfuvalkodottságában már odáig ment, hogy
