Bethlen Naptár, 1946 (Ligonier)
III. Független Amerikai Magyar Református Egyház
246 BETHLEN NAPTÁR Gyerünk a tanukkal! Páros sorba állítottam az egész iskolát és megindultunk a városháza felé. Ekkora a tanusereg láttára elhalasztották a tárgyalást. Másnap a polgármester nevében egy hivatalnok keresett fel. “Reverend”, mondotta, “a polgármester arra kér, hogy vond vissza a vádat. Mi már megmosdattuk a szomszédotokat. Engedelmet kér tőletek és nem fog többé háborgatni benneteket”. “Rendben van”, válaszoltam, “csak ennyit akartam”. S lön békességünk s tisztessége nyelvünknek. Ma is kész volnék ugyanígy védelmére kelni a magyar nyelvnek, ha valaki abból gúnyt űzne. Azonban se akkor nem volt az a véleményem, se ma nem az, hogy elszigetelhetjük magunkat és egyházi életünket országunk hivatalos nyelvétől. Kezdettől fogva világosan láttam, hogy eljön az ideje, mikor az angol nyelvet is fel kell használni az Isten üzeneteinek közlésére. Ennek a meggyőződésemnek írásban többször kifejezést adtam a “Magyar Egyház” huszas évekbeli hasábjain. A látás igazolódott. Ma az angol nyelv a legnagyobb segítségünk arra, hogy a magyar református vallást, mint az egyetemes keresztyénségnek egy szépséges, mélységes egyedi virágát szent örökségként átadhatjuk az ifjabb nemzedéknek. Az angol nyelv bevonult gyülekezeti tagjaink otthonába, iskoláink és templomaink belsejébe. A “nyelvében él a nemzet” mondást felváltotta a "lélekben él a nemzet” mondásban kikristályosodott tapasztalat. Látszatra óriási változás ez. A lényeg azonban változatlan. Az egész egy élni akaró közösség hősies törekvése — ha kell — nyelvtől is független ősi kincseinek átörököltetésére, jövendőjének biztositására. Ez a feltartózhatatlan folyamat, amit jobb előbb elfogadni, mint később, uj távlatokat, uj lehetőségeket nyit meg a magyar református vallás számára Amerikában. Hogy azonban azt ne higyje valaki, hogy az angol nyelv egyházi használata olyan varázs-eszköz, ami jövőnk és fenmaradásunk minden kérdését megoldja, hadd mutassak rá egy másik dologra. Perth amboyi templomunk utcájának oldalán, 150-200 lábnyira a templomtól ott van egy meggörbült, rozsdásodó vasoszlopon egy autósokat figyelmeztető tábla ezzel a felirattal: “Caution. School”. Amikor ezt a táblát felállittattam, szükség volt rá. Szünetek alatt a nyári vagy szombati iskolások úgy ellepték az utcát, hogy valóban óvatosan kellett ott keresztülhajtani. Ma nem igen van szükség a táblára, mert a gyermekek száma fele sem már a réginek. És ez igy van az egész magyar református Amerikában, minden egyes gyülekezetben. Ezen a téren döbbenetes a változás. Gondolkozva nevezhető nemzedékváltozásnak is, mert a nemzedék, amelynek a jelenlegit kellene felváltani, szinte alig van. A régi gyermektömegekhez szokott egyháztagok olyasformán szokták megkérdezgetni, hogy “hát hol vannak az iskolás gyermekek”,
