Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)

Paál Gyula: A lelkipásztor és a gyülekezet

96. OLDAL

BETHLEN NAPTÁR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE

Ez! Ez a “Hátha!” Szónak kisparányi; De nagy koloncát nem tudjuk lerázni!

Ki akkor is csak zivatarra vár,

Mikor felette a bő, deli nyár...

A megszokott sors szűk odúja: átok;

Ki kell csiszolni, ugy-e, a gyémántot?!

Az vagy, te: gyémánt; én tudom, hogy az vagy;

Itt már ragyogsz, mert enkezdre adtak! Tárván elébe kincsed igazát;

Majd rádhibázik egyszer a világ!

Te, te, magyar; te, mi lesz veled addig: Birod-e testtel, amig kipitymallik?!

SÁRGA CSEREBOGÁR

.. .És szörnyű álom kuvikkol felettem; Érzem, tudom már: a szivemen fekszem! Hess el, kuvikk, te, hadd mondom tovább Megfordulok és: “Csendes jójcakát!” Mesém szavát, el, haj, hol is feledte?: Piros pipacsra támolyog a lepke!

A vitorláját a sors összetépte;

Rongyos csipkébe tört a szárnyaszéle; Bódorgó utón tűzbe, füstbe jár;

Nehéz idők ... Sárga cserebogár... Tarló, virágos, nincs ahova szálljon: Bolondabb lepke még sincs a világon!

.. .És csendes álom dorombol felettem;

A fonalát már, ime, megkerestem.

Dobos Nagy András törte a fejét;

De egyszer csak rámondta: no, elég! Hogy a szénáját is kazalba rakta; Nagyot nyújtózott s felderült az arca.

Hogy akkurátus, az asszony is látta, így hiba nem volt már a számadásba. Kitanittatja egyetlen fiát;

Debrecenben lesz kis dárdásdiák.

Hisz azt izenték, hogyha pénze sincsen: Gondot visel rá a kegyelmes Isten!

No, azután meg szív is, lélek is van A nagytudásu, ős Kollégiumban.

Az érdemesnek, bármilyen szegény, Szabad megnőni gazdag kebelén.

Azért forrása minden jónak, szépnek: Mert egyformán mér gazdagnak, szegénynek!

A koma, szomszéd sorba helybehagyta; Legyen külömb, mint ők s az édesapja. Az öröm úgy szép, ha megosztja más: Nohát ezért áll most az áldomás.

Akit eljegyzett a nagy, cifra város; Ember-szemekben igy lett Jancsi: János!

A MAGYAR BOKRÉTA

Mig “Aggyon Istent” muzsikál a szája;

A köszöntő szót a lelke is állja.

Mert hát minálunk már ez igy szokás:

A szó, az érzés sose felemás.

Az egyik szürke és ragyog a másik:

De a mi fajtánk egy szivárványt játszik!

Köszöntést senki, sose látott szebbet; Mikor egymással sorba lekezelnek:

A rangos, gazdag Tekintetes Ur;

A többiekkel telt pohárhoz nyúl.

Első pohárral magyar igy cselekszik, Szépen kihajtják az utolsó cseppig!

Mosolygó szóban szárnyat bont a lélek; Gazda nem ismer ilyenkor cselédet.

Ki közös borból veszi ki jussát: Egyformán törli majd a bajuszát.

Ha nincs miegymás, dudva, gaz közötte: A bokrétánkat az Isten kötötte!

A LEGSZEBB SARZSI A Tanító Ur... Több volt még az akkor; A fánkon nem volt keze alatt vackor. Kinek odaadta tudása kincsét:

Fiamnak hivta halálig, mindég.

És a “fiam, te!” bármi lett a rangja:

Ezt az egy sarzsit a szivére varrta!

... Szép a mi táncunk, ha úgy igazábul; Frisskopogósra a talpunk alá nyúl.

De ki se látta ugy-e, a párját:

A tánc királya, a lassú csárdás.

Szép a beszédünk, ha dörögve harsan;

De imádságot nem mondunk: csak lassan!

Húrjára a nesz, hogy hangfogót tesz fel; Beszéddel járja a lassút a Mester.

Ezé a tavasz még, már azé a nyár;

Az élet páskán elterült a nyáj.

Akiket még csak most eresztett szárnyra: Két kis diáknak szól az áldomása!