Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)
Két arannyal himzett szó a fejedelmi zászlón
BETHLEN NAPTAR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE 121. OLDAL nagy fejedelemnek a “halhatatlan” szultán királyi ajándék-tárgyait. Először drágakövektől csillogó királyi koronát helyezett Bocskay fejére, ami által a fenséges szultán elismerte őt Magyarország törvényes királyának és Erdély uralkodó fejedelmének. Mivel pediglen a Habsburg császár jóelőre óvatosan “elszállittatta” a magyar királyok ősi koronáját bécsi várának páncéltermébe “megőrzés” céljából, most tehát a szultán “nagy kegyesen” küldött egy uj koronát a hiányzó ősi korona pótlására. Azután gyémántokkal kirakott jogarat helyezett a nagy vezér Bocskay jobb kezébe; dereka köré gyöngyökkel díszített ékes kardot kötött; balkezébe pedig aranynyal hímzett győzelmi zászlót adott. Bocskay morf hatalma tetőpontjára emelkedett. Az előző évben az erdélyi rendek egyhangúlag választották meg őt Erdély uralkodó fejedelmévé. Nem sokkal utána a magyarországi rendek hasonló lelkesedéssel kiáltották őt ki Magyarország királyává. Most pedig a levert császárral kötött béke törvényerőre emelkedett és a törökök nagy-hatalmú szultánja pedig számára királyi koronát küldött. Semmi sem állt ime most már útjában annak, hogy magát a hagyományos nemzeti szertartással valóságos királlyá koronáztassa. És mégis mindennek ellenére ő abban a pillanatban levette fejéről a királyi koronát, amelyben az a fejére helyeztetett. Udvarias szavakban fejezte ki háláját a szultán követének, de határozott szavakkal távolította el magától a királyságnak még gondolatát is. Az ő nemes hadakozásának a célja nem a királyi korona, hanem a nemzeti és vallás-szabadság sokkal ékesebb koronája volt. Az ő szent törekvését fenséges siker koronázta, drágakövekkel ékesített királyi fejdiszre pedig ő semmiképpen sem vágyott és arra szüksége sem volt. Hosszú, sötét árnyképek húztak ismét végig a széles templom falon. A szultán követei csendben, hang nélkül távoztak. “Árnyak, sötét árnyak, idegen árnyak, vajha távoznátok házunkból örökre és hagynátok végre, hogy élhessünk szabadon s boldogan magunk saját és külön kis életét!” suttogta Bocacius félig hallhatóan. “János! Nézd! A Fejedelem...” súgta hirtelen Alvinczy Péter Bocacius fülébe alig hallhatóan, fölötte aggódó arccal. A Fejedelem arca hirtelen valósággal márvány-fehérre vált. Az izzadságnak nehéz cseppjei törtek ki homlokán, annak ellenére, hogy hideg téli levegő töltötte meg a templomot. Szenvedő arcáról leolvashatók .voltak rejtett éles belső fájdalmak jelei. Emberfeletti akaraterejével küzdött, hogy leküzdje a most már gyors egymás
