Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)

Két arannyal himzett szó a fejedelmi zászlón

BETHLEN NAPTÁR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE

117. OLDAL

vénybe a békét és a háború tovább fog dühöngeni?” kérdezte Alvinczyné tiszteletes asszony félénken, látható izgalommal.

“Ments Isten, oh nem! Az lehetetlen! lm itt vagyunk mind mi nekiöltözve a nagy lakomának. Oh, az képtelenség lenne’’, pattant vissza gyorsan az előző válasza.

"Nekem rossz előérzetem van! Én attól félek, hogy valami különös dolog van történő félben”, vágott közbe Belsiusné nagyaszszony mély és titokzatos hangon.

“Oh, édesanyám! Talán bizony már megint álmodtál valamit?”

“Jól mondod, Erzsébet leányom. A múlt éjjel ismét volt egy jóslatteljes álmom”, folytatta a nagyasszony farkasszemet nézve kételkedő leányával. “Különben szeretném, ha álmaimat nagyobb tiszteletben tartanád. “Amelyik nemzetnek nincsenek látomásai, elpusztul”, azt mondja az irás; és ugyanúgy azok az emberek is, akiknek nincsenek álmaik. És azt se feledd el, hányszor váltak valóra az én látomásszerü álmaim.”

Erre hátravetette magát a karosszékben és szemeit lehunyva, elhalkult hangnemben elkezdte mesélni prófétikus álmát. Egyik bágyadt csillag sugara éppen arcára vetődött és ott tükrözött azon, mialatt ajkán lágyan csengett az álom rejtelmes meséje:

“Múlt éjjeli álmom inkább látomás volt, mintsemhogy álom.

Látomás volt..... prófécia volt,

szinte azt mondhatnám. A csodaszarvas ősi legendája kelt életre szemeim előtt szokatlanul élénk álom formájában. Láttam a csodaszarvast, amint rohant szélnél sebesebben hegyen és völgyön, erdőn és téren át. Láttam a két legendás hős vitézt lovak hátán ülve, amint üldözték azt szörnyű sebességgel nappal és éjjel, homályban és napfényben. Sokszor úgy vélték, hogy repülő nyilaik célba találtak, de nem. Többször ujjongva felkiáltottak: “Mienk a csoda-szarvas!” De nem volt az övék. Egyszercsak felismertem, hogy a lovakon ülő két hős nem is a legenda két ősi lovasa: Hunor és Magyar, hanem István fejedelem gyémántkoronával a fején és ifjú Bethlen Gábor.”

“Anyám! Anyám!” kiáltott erre fel leánya. “Ne többet a te jóslatos álmaidból!”

"Erzsébet! Az álmok sokkal közelebb vannak a való élethez, mint mi emberek sokszor elképzeljük”, vágott vissza gyorsan az öreg nagyasszony. Egy pillanatra szemét felnyitotta, majd ismét lezárta és halkan, sejtelmesen tovább regélte álmát:

“Majd újra beesteledett. Homályosan sötét volt az erdő vadonja. A sárga félhold rosszindulatúan vigyorgott az égen. És im lám, a csoda-szarvast kergető két lovas mögött két madár-szerű szörnyeteg repült, viszontlag őket üldözvén. Az egyiknek sas formája volt, de két fejjel, a másiknak nagy, fekete, vérszomjas sólyomalakja volt; mindkettőnek félöl-