Bethlen Naptár, 1943 (Ligonier)
Balogh József: Hangos betűk
BETHLEN NAPTÁR 77 HANGOS BETŰK Irta: Balogh József, Budapest Néhány évtizede tudjuk csak, hogy egész irodalmi múltúnk, mindaz, amit “régi Írásnak” tekintünk, élő és hangzó betű volt a maga idejében; tudjuk, hogy a régi Kelet, majd a klasszikus ókor, a görögök és rómaiak, nyomukban tovább az egész európai középkor nem ismertek mást, mint hangos olvasást; de alighanem bizonyítható az is, hogy hosszú századokon át nem tudtak másképpen írni sem, mint fennhangon. Az irás tehát nem volt más, mint a hangzó emberi szó hangos megrögzítése; mihelyt aztán az emberi szem a holt iratot megragadta, nyomban hanggá olvadt fel ismét a kövület. írás és hang egykor tehát elválaszthatatlanok voltak. Igen későn, hihetőleg nem korábban, mint a XVII. században elszakadtak egymástól: az újkor embere elnémult, mikor egymagában könyvet olvasott, a betű elvált a beszédtől és ennek nyomában kialakult a szem számára rendelt stilus — a mi papiros-stílusunk. Ma már természetesnek azt véljük, ha valaki egymagában ül, miközben szemei a lapokon járnak, ő maga néma. “Szokatlan” ellenben és “meglepő”, ha valaki önmagának szavalgat, szokatlan talán ma az is, ha öregember mozgó szájjal, bár hang nélkül sillabizál. Némán olvasunk és ez nincsen másként. Érthető, hogy az egykori hangos olvasásról igy hiányzik mindennemű hagyomány, feljegyzés, gondolat. Kutatómunkára volt szükség, szinte azt mondhatnám:- detektivmunkára, hogy felfedezzük a civilizációnak e meglepő mozzanatát, hogy rájöjjünk és valóban igazoljuk is őseinknek a mienktől elütő olvasó-szokását. A nagy európai múlt sokszáz olvasó alakját kellett kinyomozni és meglepni, amint magános órájában könyve fölé hajol. Más szóval annyit tesz ez, hogy az európai nemzeteknél, különösen az ókori népek birodalmában fel kellett kutatni az ilyen olvasó jeleneteket: hátha mellékesen megemlít az ábrázolójuk olyasmit is, amivel elárulja, hogy alakja fennhangon vagy némán olvasott-e! De nemcsak ezek az “olvasó-jelenetek” lehettek utbaizagitók: itt is, amott is a szövegben nyoma lehet és nyoma is van a régi irás-olvasás hangos voltának. Ezek után nyilvánvaló, hogy a legelső adalék, mely néhány évtizeddel ezelőtt az ókori irodalmak tanulmányozóit figyelmessé tette arra a sajátszerü szokásra, amelyről itt szólunk, éppen olyan eset megrögzítése volt, amikor valaki nem hangosan, hanem éppen némán olvasott, némán, mint magunk. A IV. századi nagy
