Bethlen Naptár, 1943 (Ligonier)

Molnár István: Ahol a kincsed, ott a szived

BETHLEN NAPTAR

57

púnkban megirtam, hogy miről van szó és a Jóisten nevében kértem minden könyörülő lelkű testvéremet, adjanak abból, amit Isten adott nekik, hogy tudjunk egy pár mülábat venni szerencsétlen testvérünknek és hogy azzal a kezébe adjuk az életnek botját, a kenyeret.

— Csodálatos nép vagyunk mi kis fiam. Egyszer egy katholikus ünnepélyen hallottam otthon Toledóban egy ájris katholikus papot, aki Budapesten járt iskolába és szépen megtanult magyarul. Beszéde közben elmondja, hogy a magyar ember nem ember. — Na-na, mondok, hát nem is kiskutya. Várjunk csak mi lesz ebből. A magyar ember csupa szív — folytatta. Az egész ember nem más, mint egy nagy, nagy szív . . . Hát mondok igy már jobban hangzik, papom. Hát az a csodálatos nagyszivü nép egy pár hét alatt összeadott annyit, hogy nemcsak műlábak teltek ki belőle, de még a gyermekeknek is jutott ruhácskára, meg cipőcskére is. Hát kedves kis unokám, amikor elvittem a lábatlan bányász bácsinak a két uj lábát és amikor ő azt felvette és elkezdett járni, olyan csodálatos fény ömlött el az arcán, olyan könnyes szemekkel köszönte meg a két lábat, hogy azt a te öreg nagyapád soha sem fogja elfelejteni . . .

— Még egyet mondjon el nagyapa, — követelődzőit a kis betyár.

— Elég volt kisfiam. Ma nem lesz több. Térdelj le ide mellém, tedd össze két kicsi kezed és mond el a lefekvés előtti imádságodat.

. . . Kis unokám engedelmeskedett. Én meg magamban elmélkedtem azon, hogy hát ilyen a mi sorsunk. Van ezernyi irigyünk, vannak akik egyesületi basáknak tartanak, vannak akik azt hiszik, hogy miféle gazdag urak is lehetünk abból az óriási fizetésekből . . . stb. Nos, én vagyok korra nézve a legöregebb egyesületi közmunkás, aki a világi szemmel nézett vagyon dolgában ma is nagyon szegény ember vagyok, de azért én vagyok az is, aki nem cserélnék vagyont senkivel sem. Mert hát van öt kis fiú unokám, magánhadseregem, vannak gyönyörű emlékeim és hát “Ahol a kincsed, ott a szived.” Talán majd ha rákerül a sor és ott áll az öreg a nagyreporton, talán kegyelmes lesz hozzá a Meny béli Főgenerális és jobbról állítja majd és azt mondja neki: nem éltél hiába, kedves fiam.