Bethlen Naptár, 1943 (Ligonier)

Molnár István: Ahol a kincsed, ott a szived

BETHLEN NAPTAR

55

szép emlék, amit egy életen át összegyűjtött és amire jó rágondolni úgy néha-néha, kivált ha a kis unokája az ölébe ül.

— Hát mondjon el egy-kettőt belőlük nagyapa . . .

*

— Hát tudod hol volt hol nem volt, de igaz volt, volt egy kis család West Virginiában. Az apjuk bányász volt, aki a föld alatt vágta a szenet és úgy kereste öt kis gyermekének a mindennapi kenyérkét. Baj lett, hogy a depressio alatt nagyon keveset dolgoztak, mert az a heti egy-két nap bizony nem volt elég arra, hogy a kis családnak kenyérkéből is jusson elegendő.

Elköltöztek Clevelandba, hogy majd ott több lesz a munka. Nem lett, mert ott meg még több ezer volt munka nélkül. Viszszamentek a kis bányaplézre, mert hát hetenkint egy-két nap mégis csak jobb, mint semmi. A legidősebb testvérkéjük, egy 16 éves leányka, ott maradt Clevelandban és ott szolgálgatott egy úri háznál.

Alig értek vissza, az apjukat utolérte a bányász sors. Rászakadt a bányatető és meghalt. Elesett az élet harcmezején. A kis család ott maradt árván. Négy kis gyermek és az özvegy mamájuk. Uram Isten! mi lesz velük . . .! Az apjuk tagja volt a Református Egyesületnek, de mert nem volt miből, már 13 hónapja nem fizették a tagdiját. Szegény mamájuk azt hitte, hogy ott már nincsen semmi keresni valójuk. Azért mégis irt nekem egy levélkét, hogy ha Istent ismerek, küldjék az öt gyermekének néhány dollárkát, mert éheznek. Megnéztem a könyveket és úgy láttam, hogy még három hónap múlva járt volna le az apjuk meghosszabbitott biztosítása. Azonnal írtam a szegény kétségbeesett anyának, hogy nem néhány dollárról van itt szó, hanem küldje be csak meghalt férje okmányát és haláleseti bizonyítványát és mihelyst megkapom, azonnal küldök neki ezer dollárról egy csekket. Meg is kapta, meg is köszönte az egyezer dollárt. Levelét eltettem a kincseim közzé . . .

Pár évvel ezután avatták fel a clevelandi magyar református egyház Bethlen Termét. Hát onnan nem maradhattam el. Éppen akkor lábbadoztam életem legnehezebb betegségéből és bizony nagyon nehezemre esett a Bethlen Terem dísztermébe vezető garádicson felmenni.

Ahogy a terembe érek, ott a temérdek sok nép szemeláttára, egyszerre csak a nyakamba ugrik egy piros arcú szép menyecske és úgy cuppant képen két oldalról, hogy csak úgy csattant. Nézem a menyecskét, de csak nem ismerem. Hát mondok, kö-