Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-10-08 / 41. szám
6. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, Oct. 8, 1970 A tapintatlan újságíró Irta: ACZÉL BENŐ A sivatagban foglyul tartott amerikaiak szabadulása után többen is mondták, mikor megkérdezték őket a newyorki repülőtéren, mitől féltek a legjobban: — Az újságíróktól, uram, főleg az újságíróktól . . . Tapasztalt öreg újságíró vagyok, elhiszem nekik. Nehéz kíméletet várni az újságírótól, akitől riportot vár a szerkesztője. Helyzete kissé hasonló az orvoséhoz, akitől a beteg elvárja, hogy ne csak gyógyítsa, de együtt is érezzen vele. Az újságíró ;— s elsősorban a riporter — legtöbbször tragikus eseményekkel foglalkozik, — rosszu járna, ha minden esetben megszakadna a szive. így válik az idők folyamán közönyössé, ha ugyan nem cinikussá. Budapesten hallott történet, hogy mikor egy csoport újságíró túl sokáig várakozott az egyik ház udvarán, hogy a meggyilkolt áldozatot lehozzák és fényképezni lehessen, valamelyikük türelmetlenül felkiáltott: — Mi lesz avval a hulival ? A hulla neki csak “hűli” volt. Özvegyének talán az egész élet. De a mesterség kiirtja az újságíró szivéből a természetes érzéseket. Holott talán a legjobb ember a világon és hangosan zokog, ha a “hűli” az ő felesége, vagy gyermeke, vagy barátja. Karinthynak, a nagy magyar humoristának, van egy tréfája, amelyet nem tudok elfelejteni, Gamal Abdel Nasser temetésén több, mint hárommilliós tömeg vett részt. Az emberek hisztérikusan jajveszékeltek. Az eseményt alighanem legtalálóbban Douglas Kikér, az NBC nevű televíziós és rádióhálózat kiküldött munkatársa foglalta össze, aki ezt mondta: Soha még, újságírói pályafutásom során, ilyen drámai látványban nem volt részem. * * :jc Nixon elnök jugoszláviai látogatásának nyilvánvalóan az volt a leglényegesebb pontja, amikor az elnök baráti jobbot nyújtott Kelet-Európa felé, kijelentve: Készen állunk arra, hogy Európában, más nemzetekkel együtt, megszüntessük a kontinens szétválasztottságát, csökkentsük a katonai szembeszállást és széleskörű gazdasági, kulturális és emberi kapcsolatokat valósítsunk meg Európa mindegyik országával. * * * Anglia uj best-seller költője Mrs. Mary Wilson, Harold Wilson, volt miniszterelnök felesége. Mrs. Wilson annak az aggodalmának adott kifejezést: verseskötete valójában nem azért fogj7, mert költeményei tetszenek, hanem mert Harold Wilson felesége. Mr. Wilson fanyarul jegyezte meg: Lehet valami igazság a dologban. ❖ ❖ * New Yorkban nemrégiben meghalt 64 éves korában egy Morris Ocko nevű férfi. Mr. Ockonak soha életében nem volt állása, “időnkint” tőzsdespekulációkkal foglalkozott. Hátrahagyott vagyona majdnem 4 millió dollár. Morris Ocko esete mindennél világosabban mutatja a régi mondás igazságát: Aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni. — Mr. Ocko soha életében nem dolgozott, igy tehát volt ideje majdnem 4 millió dollárt öszszegyüjteni. oly kitünően jellemzi a riporteri érzéktelenséget, A haldokló nagy embert felkeresi egy újságíró, aki reméli, hogy a “halhatatlan” az “ő lapjának hal meg”, nem az előtte megjelenő konkurrens újságnak. S kéri, hogy mondjon valami “utolsó szót”, amelyet idézni lehet, olyasvalamit, mint például Goethe, mikor utoljára ezt a két szót ejtette ki:-— Több világosságot! (Mehr Licht!) —- Minden sötét . . . — mondja a haldokló. “Minden sötét ... — jegyzi boldogan a riporter. — Micsoda tragikus befejezés egy hosszú élet tapasztalatai után, micsoda kiábrándultság két szóban ... A haldokló felemeli a fejét: — Minden sötét gazember újságírónak megy manapság ... Csak emlékezetből idézek', de azt hiszem, pontosan. A sivatagból szabadult túszok is ezt érezték, mikor szenvedéseik és halálfélelmeik után az ujságirók rohamára emlékeztek leginkább. Nem alaptalanul. Azok után, amit szenvedtek, kiálltak, érhetően bőszitőnek tűnt, amikor a riporter (majd mindegyik) azt kérdezte: — Örült, mikor szabadon engedték? Mit lehetne felelni? Nem, maga marha, kétségbe voltam esve. Szerettem volna még kicsit ott maradni a repülőgépen, melyről tudtuk, hogy alá van aknázva és minden percben felrobbanthatják velünk együtt . . . Viszont mi egyebet kérdezhetett volna a riporter? A baj a foglalkozásában van, amely kötelességévé teszi, hogy ott legyen a helyszínen a döntő pillanatokban s beszámoljon az olvasónak, mit mondott először a szerencsétlen, mikor megszabadult a halálveszélytől? Persze, hogy a kérdés ostoba és a felelet is csak ostoba lehet. De az újságíró nem borulhat a megmenekült ember vállára zokogva. Ez az apjának, anyjának, fiának, lányának a dolga. Az uj ságiró jelenléte felesleges és kellemetlen. De feltétlenül szükséges. Az igaz, hogy a jelenlét nehéz feladatát a legtöbb esetben kíméletesen is meg lehet oldani. Mikor Budapesten az Esti Kurír szerkesztője voltam, gyakran fejtegettem a fiuk, főként a fiatal ujságirók előtt, mennyire hamis, sőt szükségtelen az a filozófia, hogy semmi se fontos, csak a riport! Szerintem, mondottam, a riportnál is fontosabb ,hogy az újságíró úriember maradjon és aszerint viselkedjék. (Magától értetődik, hogy senki. sem attól úriember, hogy mennyi iskolát végzett, vagy mennyi pénze van, hanem attól, ahogyan viselkedik.) Viszont filozófiám ellenére se tetszett, ha a kiküldött újságíró riport nélkül jött vissza a szerkesztőségbe. Élénken emlékezem egy esetre, mikor elküldtem egy fiatal emberünket, hogy csináljon interjút Gömbös miniszterelnökkel. Hazatérve lelkesen mesélte, micsoda szerencséje volt, mert a képviselőház folyosóján éppen szembejött vele a miniszterelnök s kivel karonfogva: nem kisebb emberrel, mint gróf Apponyi Albert. Nagyon barátságosan beszélgettek és . . . — Szóval — mondtam én hidegen — nem merted őket megszólítani és nincs riport . . . — Mit képzelsz, — mondta ő fellobbanva — olyan egyszerű odalépni és leszólitani egy miniszterelnököt gróf Apponyi mellől? És még hozzá egy ellenzéki újságírónak . . . Beláttam, hogy nem egyszerű, de nem dicsértem meg “kiküldött munkatársunkat”. Úriemberként viselkedett, de nem bizonyult jó ujság-Együtt szállók azzal a tarka, százszinü lepkelibegéssel, együtt zümmögök azzal a monoton folytonzugó döngicséléssel ami körülzeng, körülzizzen. Álom? valóság? látomás? mese! mákonyi álom varázs! most lehalkul a végtelen, ^ csak álmodik együtt velem: az egész rét zsongó zene, szárny suhogások halk nesze. Hol van? ki a karmestere? talán én? a képzeletem? kortyol a Mindenség mézéből, utánozza a méheket, összeszed minden drága nektárt. Illatot édességedet || csókold belém, hagyd itt nekem! TÖRTÉNETEK . . . A régi magyar szinészvilágbói Sebestyén Géza, a jó humoru színigazgató Hegedűs Gyulával kártyázott a Fészek Klubban. Játék közben Sebestyén mögé állt kibicelni egy ellenszenves alak. Sebestyénnek sehogy sem ment a játék, s mikor már a tizedik kontrát kapta, idegesen hátraszólt a kibicnek: Késő éjszaka van, miért nem megy haza a gyerekeihez? — Nekem nincsenek gyerekeim — válaszolta a kibic. Ha egész éjjel itt lesi a lapjárásomat, akkor nem is lesz . . , * * * A harmincas évek vidéki színészeinek savanyu helyzetére jellemző a kis történet. Az orvosi rendelőből jött ki a tehetséges jellemszinész. Keserűen panaszolta a társulat bonvivánjának: — A doktor felirt valami gyógyszert, de nem tudom használni. — Miért? — Mert csak étkezés után lehet bevenni. * * * Sebestyén Géza kolozsvári színész volt. Egyik kollégáját, Beöthy László a Magyar Színházhoz szerződtette. Viszont a szinész felesége, a szép, fiatal primadonna Kolozsváron maradt. Sebestyén megkérdezte a színésztől: — Itt mered hagyni egyedül ezt a ragyogóan szép, fiatal nőt? A szinész derűsen igy válaszolt: — Nézd, kedves Gézám, kétféle férfitipus van. Az egyik, ha megcsalja a felesége, öngyilkos lesz. A másik ilyenkor bemegy a vendéglőbe és eszik egy jó rántott csirkét. Én az utóbbi típushoz tartozom. Ezzel fölényesen elköszönt és elutazott Budapestre. Egy héten belül mindenki arról pletykált, és nem alaptalanul, hogy a színház igazgatójának, szerelmi kapcsolata van a fiatal primadonnával. Mire Sebestyén- Géza tapintatosan az alábbi táviratot menesztette a Pestre szerződött férjnek: “Rendelheted a rántott csirkét! Írónak. Hogyan kell a helyes egyensúlyt megtalálni, magam sem tudtam volna megmondani. A kiszabadult túszokat fogadó ujságirók talán jobban tolakodtak a kelleténél, de el kell ismerni, hogy csak a kötelességüket teljesítették és a tapintat egy riporter számára nem mindig a leghasznosabb tulajdonság ... ACZÉL BENŐ
