Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-04 / 23. szám
Thursday, June 4. 1970 BETHLEHEM HÍRADÓ 7. oldal BEOLVADÁS Irta: MIKES MARGIT A Prospect Park közelében van egy luncheonette, oda szoktam járni délutánonkint, mert a helyiség barátságos és főképpen azért, mert nagyon hasonlít egy budai eszpresszóra. Rendszerint könyvet is viszek magammal, valamelyik magyar verskötetet és a kávé után olvasgatok. Van ott egy fiatal pincér, aki olasz származású. Ezt onnan tudtam meg, hogy amikor a hátam mögötti boxban ülő ur elé letette az asztalra a hamand-eggs-ét, olaszul kezdtek beszélni, nyilván honfitársa volt a vendég. Meg aztán a neve: Beppó. — Maga olasz? — kérdeztem a hátam mögötti asztalnál hallott beszélgetés után fölöslegesen. — Si, si . . . — mondta mosolyogva, megörült, hogy talán én is itáliai vagyok. Csalódása ellensúlyozásaképpen elkezdtem dicsérni hazáját, őszinte elragadtatással beszéltem Olaszországról: — Nagy és gyönyörű! Kétszer virágzott az olasz föld! Először a rómaiak idejében, amikor világbirodalom lett és óriási civilizációt teremtett a félszigeten, másodszor a reneszánsz idején. — Olyan másodvirágzás volt ez, melynek nincs párja a történelemben. Minden bokorban zsenik születtek és az egész mai műveltséget ők indították útnak — áradoztam és ő mélabusan bólogatott. Aztán, hogy bizonyítsa, hogy ennek a nagy nemzetnek méltó tagja és kulturált ember, recitálni kezdett Dantéból. — Minden olasz betéve tudja a Comediát, vagy legalább is illenék tudnia! — mondta és felsóhajtott. — Óh, Firenze! Én ott születtem, onnan vándoroltam ide, Amerikába. Sok itt az olasz. — Aztán elragadtatott szavak törtek elő a szájából, inkább a szivéből, mélyről, onnan, ahol a legszentebb emlékek vannak elraktározva. Rapszodikus mondatok, szaggatott, fájdalmas szavak sűrű sóhajtásokkal elvegyitve, de én mindent megértettem belőle. — Óh, Firenze, a Dóm kupolája, óh Brunelleschi! ... Az Arnó! A gyönyörű szőke folyó, rajta a hid, a Sóhajok hidja, csodálatos! . . . És az apró boltok a hídon ... a téren Michelangelo szobra, a Dávid. És a kék ég felettünk! — Van honvágya? — Rettenetesen nagy — felelte és sóhajtott. —• Ott jó-volt, a hazámban ... Itt csak küzdelem volt az életem. Yes sir! — kiáltotta, mert uj vendég érkezett, szaladt az asztalához, ahol a sir letelepedett. Miután odavitte a kanna sört a pohárral, már jött is vissza hozzám, mert valószínűleg jólesett neki, hogy akad valaki, akinek a bánatát, a honvágyát elsírhatja. Folytatta: — Voltam én itt már mindenféle foglalkozású. Először a pénzemet képekbe fektettem és fölcsaptam képügynöknek. Hiába, az olasz vér! ... A képek szeretete . . . Kezdetben elég jól is ment az üzlet, szépen kerestem vele, de még több pénzt akartam, mert az volt a vágyam, hogy visszamegyek a hazámba, Firenzébe, összepakoltam a képeket és áttettem működésemet Californiába. Ott tönkrementem. Rá kellett jönnöm, hogy művészettel üzletet csak itt a keleti partokon lehet csinálni. Elkótyavetyéltem a képeket és a keresetemből egy laundryt vásároltam, gondoltam, piszkos fehérneműje mindenkinek van, mosatnia mindenkinek kell, ez jó üzlet lesz. De itt kezdődött aztán igazán a tragédiám. Az a guy, aki eladta nekem a mosodáját, csúnyán becsapott. A gépek öregek voltak, első nap, mikor elindítottam őket, kiugrottak a helyükről, mert gyatra, rövid srófokkal voltak odaerősítve betonalapzatukhoz. Újra kellett csináltatnom az egészet. Rengetegbe került. De reménykedtem, ha majd megindul az üzem, akkor majd . . . No, szó, ami szó, megnyitottam a laundryt, egy teremtett lélek sem jött be, mert kiderült, hogy a környéken mindenki mosógépet vett és otthon mosnak. Tökéletes krach . . . Ott álltam megfürödve, nem maradt pénzem, tönkrementem. Nagy nehezen sikerült eladnom a mosodámat (persze veszteséggel). Már azon a ponton voltam, hogy öngyilkos leszek. Abból a kis pénzből haza nem mehetek, itt álltam segítség nélkül, úgy éreztem, jobb, ha meghalok. De mégse lettem öngyilkos. — Belátta, hogy nagy bűnt követne el? — Egyáltalában nem! Semmiféle ilyen erkölcsi meggondolás nem játszott szerepet abban, hogy nem lettem öngyilkos. Csak egyetlen dolog volt, ami visszatartott. — És az mi volt? — A kíváncsiság. Azért nem akartam meghalni, hogy lássam, mi lehet még ezután? Még mi történhet velem? Nyugalmi állapot, stabil helyzet nem létezik. Mintegy kiszakadva önmagámból, valósággal részvétlenül még a saját sorsom, iránt is, csak arra voltam kiváncsi, mi lehet még? Álmatlanul hánykódtam éjjel az ágyamon és kíváncsian arra gondoltam, hogy ugyan mit tartogat még számomra sors? Nem szabad idő előtt befejezni a dolgokat, elvágni a történések fonalát! Csak annyi maradt a mosoda árából, hogy vissza tudtam jönni ide New Yorkba. Most kezdett csak emészteni a hónvágy . . . Óh, Itália, óh, Firenze, szülővbárosom! . . . Nem láthatlak már soha . . . Nappal róttam az utcákat, állást kerestem, éhesen, lerongyolódva csatangoltam az átvirrasztott éjszakák után. Oh, mia Madonna, mi lesz velem itt ? . . . Akkorákat sóhajtottam az Avenuekon, hogy azzal elfujhattam volna a firenzei sóhajok hidját. Uj vendég érkezett. — Yes sir! — Beppó megint szaladt, odavitte a kávét ,a tejesszilkét, aztán megint csak viszszatért az asztalomhoz. Mindig ott folytatta, ahol elhagyta a beszélgetést. — Kérem, asszonyom, önnek talán fogalma sincs, hogy mi a honvágy . . . — Nekem? Hiszen mióta Amerikában élek, állandóan sorvaszt ez az érzés, bár jó dolgom van itt, én ne tudnám, hogy mi az ? De mit panaszkodjam ennek a szegény olasz fiúnak, hadd higgye, hogy az ö nosztalgiája olyan nagy, hogy azt más meg sem értheti és mások honvágya az övét meg se közelítheti. Megint a rapszodikus, elharapott félmondatokat hallgatta: — Óh, Róma, Tiberis, a Pietró, Michelangelo kupolája a lila alkonyati égben! . . . Aztán a szökőkutak, a harangzúgás. Egy egy épület falában mélyedés, a szent Szűz szobra áll benne, előtte örökmécs, mellette a falon a Kommunista-párt plakátja . . Ez az én hazám, tthagytam, itt kóborgok New Yorkban, ahol mindenki idegen, meg se értenek és én se nagyon őket, csak mostanában kezdek belejönni — úgy, ahogy — az angolba. Ha mesélek nekik a hazámról, bólogatnak: — Ó yes, Itali . . . Wonderful! ... — és akik ott jártak, emlékeznek, visszaálmodják magukat az élményeik közé, akik meg még nem voltak ott, azok hallomásból, vagy könyvekből ismerik Olaszországot. Már én is valamiféle honvágyat kezdtem érezni Olaszhon iránt, hiszen egy kicsit valamennyiünknek hazája Itália. A nagy olasz kultúra jobban átszivárgott és felszívódott a világon, mint az én kis hazám elszigetelt, hozzáférhetetlenebb műveltsége. Fájdalommal gondoltam, hogy Petőfi, Arany, Ady nem oly ismertek, mint az ő klaszszikusaik. Mikor nálunk a kultúra virágzott, nekünk a mohácsi vész jutott ... A világ gazdagjai eljárnak Velencébe, etetik a Szent Márk-téri galambokat, napnyugtakor megcsodálják a rózsaszín pírban derengő dómot, bámulják a cölöpökre épített várost. Bár újabban rákaptak a mi Balatonunknak az izére is. Sajnos, olvasom az újságokban, újabban süllyedni kezd Velence, már megmozdult a világ lelkiismerete, megindult a mentőakció pénzben, tudománnyal, építészek ezrei keresik az utat, hogyan lehetne megmenteni a végső katasztrófától, a tengerbe süllyedéstől a világnak;, ezt az ékkövét. — No és Velence? — dobtam föl a kérdést,*1 csak úgy, ahogy megpendítünk egy hurt a hege- ; dün, amely rezdül és hangot ad. — Óh, Velence! . . . voltam ott is ... a világ ; csodája, a tenger királynője! ... A lagúnák, ' amint a paloták közt alkonyaikor halkan siklik a gondola és valamelyik erkélyről csodaszép donna néz le álmatagon a vízre, amely meg-megcsobban a belemártotgatott evezők csapásaitól ... A gondolás énekel valami andalító olasz dalt ... A bronz oroszlán kalapácsütésekkel jelzi az időt ... 1 A palazzo D’Oro . . . aranyból van ... — elmélázva nézett maga elé. kibámult az utcára, ahol a túlsó oldalon Lafayette márki bronzszobra néz elegánsan, hidegen a történelembe . . . A Prospect Streeten pazar autókban suhannak az amerikai ladyfe. — És nekem itt kell élnek, messze a hazámtól . . . — De most már, ha lesz elég pénze, hazamegy ? — tettem föl a kérdést részvétteljesen, megindulva ekkora honvágytól. — Oh, nem, — felelte és elmosolyodott. Meglepett ez az egészen másfajta hangvétel, amellyel ezt a nemet mondta és ő láthatólag élvezte a meglepetésemet, mert nevetve mégegyszer elismételte: — Nem megyek már haza . . . No sir! . . . —• megint vendég érkezett és már el is rohant az asztalomtól. Közben észrevettem, hogy mikor elszáguld a kassza mellett, ahol a tulaj lánya tilt és forgatta a pénzváltógép fogantyúját, ez a lénszőke hajú amerikai lány jelentős mosollyal nézett a mellette elhúzódó Beppóra, aki egy olvadékony pillantással viszonozta a miss tekintetét. Mindent megértettem. Már tudtam, hogy miért nem akar a fiú többé hazamenni Itáliába ... A lánynak szőke, majdnem aranysárga a haja, a szeme kék, ez az, amiért az olasz fiuk majd megőrülnek, mert náluk otthon a lányok haja fekete, a szemük is sötét és a bőrük olajbarna. A fiatalember beleszeretett ebbe a szőkeségbe, ezek az arany hajszálak körülfogják, és még Mikszáth szerint is ezek az arany hajszálak mindennél erősebbek. A fiú megoldotta dilemmáját, men- 1 jen, Vagy maradjon?! ... A szerelem a honvágynál is erősebb, mindennél erősebb . . . Beppó marad, a tulaj lánya ideköti New Yorkhoz, ehhez a luncheonettehez, majd benősül a családba és idővel átveszi az üzletet, ő fog tárgyalni a szállitócégek embereivel, akik nagy ládákban hozzák a Coca-Colát, az árukat, vagyont fog itt gyűjteni,lesz egy Pontiacja is majd, az öregek átadva neki az üzletet, nyugalomba vonulnak, ekkor már kis Beppók is lesznek és a nagymama, nagypapa ilyenkor, szép nyári alkonyaikor csendesen fognak sétálni a Prospect Park árnyas fái alatt és az öregür megjegyzi a mamának: —Itt az ideje, hogy pihenjünk. Most Beppó folytassa a munkánkat. Derék fiú ez a Beppó, jó üzletet csináltunk vele. Jó businessman és rendes amerikai lett belőle. Igen, igaza volt Beppónak, amikor nem lett öngyilkos kíváncsiságból, hogy még mit tartogat számára a sors. Ezt tartogatta, amerikai lett. Már nem akar visszamenni Itáliába. Talán egyszer később . . . látogatóba . . . Beolvadt a kétszáznegyven millió közé. Itt, úgyszólván a szemem láttára. Hja, igen. A szerelem mindennél erősebb, még a honvágynál is . , . ' Mike* M&xgii
