Bethlehemi Hiradó, 1964. július-december (42. évfolyam, 27-53. szám)

1964-09-17 / 38. szám

i 8. OLDAL EBTIILEHEMI HÍRADÓ AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA Vájjon hová temették Atti­lát? Horniéinak, a nagy görög költőnek születése felett hét város versengett, Attila sír­ját országok vitatták magu­kénak. A magyar krónikások sem tudtak megegyezni a helyben. Némelyek azt állít­ják, hogy túl a Dunán, Keve­­háza tájékán, a “nagy hunn nemzeti temetőben” alussza örök álmát, mások azt állít­ják, túl a Tisán, Dombegyhá­za tájékán. Vannak, akik a Baracska mellett fekvő szent­­iváni pusztán, Budapest és Fejérvár között, és vannak, akik a somogymegyei Attala faluban keresik a sírját. De az idegen népek közül is nem egy foglalta le sírját a maga földjének. Az osztrákok azt mondják: az ősrégi Hainburg táján porladozik Attila, de keresték a sírját az Ets med-Iria: BENEDEK ELEK rében is, Pettau környékén, Stíriaiban. A franciák a cha­­lonsi síkságon kutattak, ott, ahol Aetiussal azt a retten­tő csatát vívta meg s ezen a síkságéin: egy magas sirhal­­miot Attila nevéről nevezett el a nép. Keresték a sírját Fe.lső-Olaszorsviágban is, sőt többször hiresztelték, hogy meg is találták. Lengyel tu­dósok meg azt vitatták, hogy Galícia földjében pihen a nagy világhódító. íme, a ma­gyaron kívül négy országnak földjében adott pihenőt tudó­sok okoskodása, népek képze­lete világverő Attila holttes­tének. Az ő élete, az ő tettei, az 5 halála, az ő sírja száza­dokon keresztül foglalkoztat­ta s foglalkoztatja az elmé­ket, bizonyságául az ő nagy­ságának. ’ Valóban nagy volt ő, mesz­­sze túlszárnyaló korának minden más hősét, minden más fejedelmi személyét. Hir­telen jött halála megakadá­lyozta, hogy szétbonthatatla­­jnul megteremtse a rengeteg ! hunn birodalom egységét s még ki sem zöldült a fü azon a magas halmon, melyet sír­ja fölé címei a gyászba borult nép, összeomlott a hunrok bi­­^ rodaiina, világverő nagy ha­talma. Nyomban kitört az át­­kös viszálykodás Attila fiai közt a hatalom fölött s a rneg­­heditott népek egyszerre fel­emelték fejüket. Öt fia ma­radt Attilának: Ellákh, ír­nák, Emr.edzur. Ultzindur és Dengezikh .Elláfchot, a leg­idősebbet illette a főhatalom, ám á testvérek nem tudtak ebbe bclc/ugodni, kitört a testvárharj s mi természete­sebb, mii hogy a népek megragadlk a kedvező alkal­mat: rembj dönteni a hunmoik világhirod, mát. Több ütkö­zet után 1 nnoniában, a Nc­­tád-patak ellet volt a döntő ütközet, l gepidák, gótok, svévek, rgiok és herulok egyesült hí ereje tönkre ver­te a hunná s a velük szövet­kezett alánk, skirek és sata­­garck sereiét. Ebben a csatá­ban esett fel Ellákh s vele : vagy harmncezer vitéz. Hősi halált haltjlllákh — írja Jor­­danes — higy csak ilyet kí­vánhat vak Attila is neki! A megver/ sereg visszahúzó­dott az A-Duna és Den eper í mállókéba. Amott, Kis-Scyt­­hia végén három fia telepe­dett meg Attiláinak: írnák, Emredzurés Ultzindur, a De­­nepor malékén pedig Den­gezikh, afc 469-ben a keletró­maiak ellen' viselt hadjárat­ban esett d. Az ötödik század vége táján már mind a dél­­oroszorszáíi síkságon tanyáz­tak a hunrok . . . Attila ö fián kívül még egy fiáról van emlékezés: Csaba az, tinek nevét nem a 'történetírás, de a népmonda j őrizte meg. Gyönyörű egy monda ez. Azt regéli, hogy a hunn birodalom összeomlá­­jsa után egy maroknyi hunn sereg itt maradt a mai ma- I gyár föld keleti szélén: Csa­ba vezér, Attila fia hagyta itt j azzal, hogy hirt visz az “ott­­j hon” maradt magyar testvé­reknek s visszajön velük újra romezer vitéz vált ki Csaba seregéből s telepedett le a imái Székelyföldön, — igy szól ; a monda. De mielőtt Csaba visszaindult Szittyaországba, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek, végezetül a földnek. S meg­esküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogy, ha a székelyeiket ellenség tá­madná, vissza tiérnek még a vi­lág végéről is. Hírül viszi ne­kik a tűz, ha ez nem: a viz; ha a viz nem: a levegő; ha ez nem: a föld. És háromszor tértek meg utjókból Csaba vitézei a hir- I adásra s verték szét a széke­lyek elleneit. De aztán telt, I múlt az idő, Csaba nem jött ' vissza a magyar testvérekkel. Már rég por és hamu volt 'elfoglalni Attila örökét. Há-Csaba, mikor újra ellenség támadott a székelyekre. Hiá­ba néztek Szittyaország felé, nem jött segitsíég. De hallja­tok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára ké­szült a székelysiéig, éjnek éj­szakáján világosodik az éig s im, a csillagoknak fényes ra­gyogása közt megjelenik Csa­ba királyfi s nyomában a vi­tézek. kik sok száz esztendő­vel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek el­lenségeit. Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturmus csillag. Hírül vit­te a magas menyországba: bajba’ van a székely! Fel, fel, vitézek kiáltott Csaba s im felkereke dének a halott vitézek, végig szágul­­niEika a csillagos ég boltozat­ján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben s a székely határon, hol az ég reábajlik a hegyekre, le­szállanák az égből. Rettentő rémüle t szállj a meg az ellen­séget, láttára a hunn vitézek­nek, kik az légből szállottak alá s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, rki megállani merjen, aki vissza is tekintsed. És halljátok, csu­­dáljátck, Csaba és vitézei is­mét felszállanak a csillagos ég boltozatjára s visszaiszá­­guldanak azon az utón, emer­ről j övéneik. Ragyogó fehér ut verődélk a paripák lába nyo­mián ,amely el nem' enyészik soha s megmarad örökkon­­örckké: a hadak útja ez. Ott ragyog az égen, csillagos es­téken. A történetírás nyomról nyomra járó kutatása nem igazolja ugyan a felséges szbp regét, de népünk lelke k ügyeletes szeretettet csüng az apáról fiúra szálló hagyo­mányon, mely azt hirdeti, hogy a székelysé'g a hunniok ivadéka s ez a maroknyi nép századokon át erős hittel vár­ta a magyar testvérek bejöve­telét, Attila földjének vissza­foglalását. Él ez a hagyomány ma is a magyar nép lelkébes, s midőn négyszáz év múltán megjelentek a magyarok, At­tila földjét, Attila örökét fog­lalták el; azt a földet, mely­ről annyi csodát regélt őseik­nek Csaba vezér . . . (VÉGE) Thursday, September 17, 1964 SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Az ajtón kárpit volt, melynek hasadékán át Rózsika bené­zett. Morvay doktor az íróasztalnál ült és szivarozott, egész lénye, különösen pedig apró szeme elárulta, hogy valamivel nagyoh meg volt elégedve. Előtte egy karcsú termetű, rőt hajú' férfi állt, aki nagy hév­vel beszélt hozzá. — Azt '■hiszem, doktor ur, ön megértette mindazt, amit most elmondtam önnek és gyorsan el fogja magát határozni. Valóban nincs sok vesztegetni való idő. Különösen én alattam nagyon ég már a föld. A társalkodóriő állapota tegnap határo­zott javulásnak indult, az orvos állítása szerint a válság elmúlt és néhány nap múlva elméje is teljesen rendben lesz. Ezer mehnykő — első dolga lesz megmondani/hogy ki volta­képpen a gyilkos. Erre nézve nem lehet semmi kétség, mivel a vizsgálóbiró alaposan ki fogja kérdezni. — És ez természetesen önre nézve fölötte kellemetlen len­ne, — jegyezte meg Morvay minden gunk nélkül. — Az ör­dögbe is Soltész Feri, mikép jutott arra a gondolatra, hogy kést mártson Rédey Irma keblébe? Erre nem adtam önnek megbí­zást, ez egyáltalán nem fölvéve programunkba. Rózsikénak össze kellett szednie minden erejét, hogy tart­hassa magát. Lábai remegtek, szive összeszorult, az a kevés is, amit eddig hallott, egy förtelmes örvényt tárt fel előtte. Most már tudta, ki volt a gyilkos. Nem Földváry Aladár volt az, hanem ez a rőthaju/férfi, aki Morvay doktor előtt állt, ez mártotta a gyilkos tőrt Rédey Irma szivébe. Ez az- jgazi tet­tes, aki csakis annak a körülménynek köszönheti, hogy ínég szabadlábon van, mert Rédey Irmát még nem lehetett kihall­gatni. Ez tette lehetővé, hogy Földváry Aladárnak kellett he­lyette ülni és elszenvedni a büntetést is, melyet a törvény a gyilkosságra szab, ha a gyalázatos fondorlat ki nem derül. Rózsika feje szédült, midőn a gazsságnak eme förtelmes örvényébe tekintett. De csakhamar összeszedte magát. Most erősnek kellett lennie, összekellett szednie minden figyelmét, hogy meghallgassa a többit is, ami még hátra volt. De már az is elég volt, amit eddig halott. Ezzel is kiszaba­díthatná börtönéből Aladárt. Egy hang azt súgta neki, hogy ro­hanjon el azonnal a gonosztevők közeléből, akik még a leve­gőt is megmételyezik. De valqmi titkos hatalom visszatartotta őt. — Voltaképpen, mit akar most tőlem? — kérdezte Mor­vay. — Csak azért jött, hogy mindezt nekem elmondja? A hir­­uapokból már ismerem, az esetet és első gondolatom az volt, hogy a gyilkos nem lehet más, mint ön. Csak azt az egyet nem tudtam- megmagyarázni, magamnak, mikép kerülhetett Föld­váry Aladár gyanúba? — Igen egyszerű. Rédey Irma egy alkalmatlan percben utamba került és veszélyes lett reám. Én tehát Földváry Ala­dár -grófnak mondtam magam. így történt, hogy a súlyosan se­besült őt nevezte meg. — Ha beléje döfte a tőrt, miért nem ölte meg egészen? — Akartam, de ugylátszik, ez egyszer nem sikerült, amit igazán sajnálok. De erről kár beszélni. Most arról van szó, hogy a fenyegető veszélyt, elháritsuk. — Ebben én nem segíthetek. — De segithet. Adjon mérget, de olyat, mely gyorsan öl és mégis anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. Erre most égető szükségem van. Az igazságnak nem szabad kiderülnie. Rédey Irmáról legfeljebb azt fogják mondani, hogy szivbénulás­­ban halt meg. , — És mi lesz akkor íöldváry Aladárral? — kérdezte a doktor, mialatt egy gyors pillantást vetett Soltészre. — Hogy mi lesz? Erre nézve nem foroghat fenn semmi kétség. Ha Réday Irma belehal, akkor az ő életéért nem adnék egy fabatkát sem. A hóhér már köszörülheti is a bárdot. És akkor legalább ön is megszabadul tőle örökre. Adjon hát gyor­san valami mérget, ezt az ön érdeke is kivánja. Rózsika csak nagynehezen fojthatta magába felháboro­dását, a harag, a megvetés, hangos szava már ott leoegett aj­kán, lángoló tekintettel már át akart rohanni a belső szobába, hogy a két gonosztevőre kiáltson: “Gazemberek”, le vagytok leplezve! Reszkessetek a törvény kezétől!” Ezalatt Morvay doktor egyszer-kétszer fel s alá nyugtala­nul járkált a szobában. Végre megszólalt: — Legyen tehát. Kap tőlem mérget, mégpedig .olyat, ami­nőt kiván. De nem most, mert előbb el kell készíteni a labo­ratóriumban. Jöjjön el holnap, majd akkor kézhez kaphatja. ..-h- Holnap? Ön könnyen beszél, doktor ur. önnek huszon­négy óra talán semmi, de ngkem a vesztemet okozhatja. Gon­dolja meg, hogy már a torkomon van a kés. Ha Rédey írnia beszél, akkor veszve vagyok, mert ő elő fogja adni az igazi tényállást. A legelső szembesítés elfogatásomat eredményezhe­ti., én pedig nem egyedül megyek ám a börtönbe ..... — Haha! — kacagott Morvay rekedten.: — A kis Lolát is magával viszi? — Önt is, doktor ur, önt is! — Hohó! Miért engem?! A vereshaju hozzáment és néhány szót súgott a fülébe. Morvay ettől egyszerre elsápadt, mint a fal. — Most tehát beláthatja —, folytatta Soltész, — hogy ön is veszélyben forog, ha nem sikerül Rédey Irmát még a ki­hallgatás előtt elnémítani. A világ bámulni fog, ha megtudja, hogy a derék Morvay doktor szövetségre lépett a betörő ki­rállyal, Szenti vány i Géza kifosztása végett. Meg aztán mást hs megtudna az ámuló világ, például azt is, hogy ez a hires or­vos, ez a derék emberbarát... — Csitt. . .! Egy szót se tovább! — vágott szavába az or­vos. — Nincs joga igy beszélni rólam. — Adja hát ide a mérget, mert különben az ördögbe is — ön lesz az első, akit magammal rántok. Az orvos dühsen járt fel s alá a szobában. — Azután be tudná-e legalább adni neki? És hogyan? — kérdezte azután. —Az a legkevesebb. Én járok be minden nap a gyógyszer­­tárba orvosságért. Nagyon szépen be tudnám csempészni a mér­get, mert az orvos nincs mindig ott. — így már jól van, — mondta Morvay megkönnyebbül­ve. — Ha igy áll a dolog, akkor nem kell kétségbeesni. De so­kat ne keverjen bele a méregből, legfeljebb cgy-két cseppet, ettől aztán Rédey Irma meg lesz szabadítva minden földi kin­­tól. . . —- Ide hát azokkal a cseppekkel, amelyeknek ön szerint ily jótékony hatásuk van. Égek a vágytól Irma onagyságáhak és az ő tiszta lelkének a mennyország örömeit megszerezni. Ad­dig nem megyek el, amig a mérget meg nem kapom. — Mondtam már, hogy mindjárt nem lehet —vetette el­len Morvay. — Az ilyet nem szokás készenlétben tartani a ház­nál. Előbb meg kell csinálni, még pedig nagy vigyázattal, ami­hez idő kell. Tegyen addig egy sétát, vagy üljön be valamelyik csapszékbe, igyon meg egy liter bort, hogy egy kis bátorsága is legyen és éjfél tájban térjen vissza. Akkor meg fogja kap­ni amit kiván. — Jól van — mondta Soltész Feri. — Azt az egy éjjelt még kivárhatjuk, mert Rédey Irma még nincs annyira, hogy már holnap beszélhetne. Az orvos legalább úgy mondta, hogy egy napig még ne bántsák őt. Nos, ezt az egy napot én fogom a magam céljaira felhasználni. Rédey Irma holnapután már nem fog beszélni, ha ugyan ön bizik a méregben. — Feltétlenül! — erősítette meg Morvay. — Akkor hát a viszontlátásra — szólt Soltész Ee-i. Ezen szavak hallatára Rózsika hirtelen abbahagyta a hall­gatózást és gyorsan kimenekült a szobából. Ha ezek őt meglát­ják, akkor menthetetlenül veszve van. Ezek a gazemberek ké­pesek lennének őt megölni. Minden tagjában reszketve tért vissza a cellájába. Felindu­lása oly nagy volt, hogy hamarjában nem is tudta, hogy hol áll a feje, Kimerültén dobta magát fekhelyére és mit tehetett vol­na egyebet, zokogott, anélkül, hogy tudta volna igazi okát. Vol­taképpen azonban örülnie kellene. Ártatlan, tiszta lelke vissza­borzadt attól a kimondhatatlan rosszaságtól, melynek az imént tanúja volt, de most legalább egész biztosan tudja, hogy ki a gyilkos. És ez az ember Szentiványi Géza gróf kastélyában van, ott úgyszólván bizalmi állást tölt be és most egy másik életet is ki akar oltani. Rédey Irmát tehát meg akarják mérgezni. Ilyen módon akarják örökre elnémítani azt az egyetlen tanút, aki képes len­ne Földváry Aladár grófról levenni a rettentő gyanút, melyet ez a gazember ráháritott. ,r És ha tervük sikerül, akkor Aladár csakugyan veszve van. Rózsika már látta lélekben, hogyan viszik őt a vesztőhelyre, a lélekharangot kongatták, a vérpad mellett iszonyú bárddal állt, vérpiros palástban a hóhér. Vad sikollyal szökött fék fekvőhelyéről és összekulcsolt ke­zeit ég felé emelve, zokogva kiáltotta: — Nem, nem, Aladár, nem szabad meghalnod; saját éle­temmel váltalak meg a megszégyenitő haláltól. Saját magamat áldozom fel, ha másképp nem menthetlen. Nem engedhetem, hogy az igazságot sárba tiporják, hogy ezek a gonosztevők győ­zedelmeskedjenek az ártatlan fölött. Én leszek a tanú melletted. Bizonyságot teszek az igazság mellett, jövök, Aladár, jövök! Ebben az órában, midőn Aladár veszedelmes helyzetét és szörnyű gyötrelmeit felidézte, most érezte csak igazán, meny­nyire szereti őt. De nem csupán az újból fellángoló szerelem serkentette őt. Máskülönben is tisztán látott már. Most megis­merte, hogy Morvay doktor a hazugságok valóságos hálójával vette őt körül. Rájött, hogy mindazok a lelplezések, melyekkel őt szeren­csétlenné tette, mind, mind csupa hazugság. Ez most oly tisz­ta volt előtte, mint a napfény. Hazudott a doktor, amikor azt mondta neki, hogy Földváry gróf az ő apja. Hazudott, amikor a grófnak alávaló, nyomorult szándékot tulajdonított. Ezzel csak elkeseredetté és ennek következtében lelkileg gyöngévé akarta tenni. Nagy ég, ez a beszélgetés, melynek az imént fültanuja volt, megmutatta, milyen förtelmes ember ez az orvos és milyen hallatlan képmutatás lakik benne . . . Rózsika az ablakhoz lépett és a kétségbeesés szenvedélyé­vel ragadta meg a vasrudat és rázta, miközben forró könnyek peregtek le az arcán. — Óh, Istenem! — fohászkodott az éghez, — adj oly nagy erőt, amilyennel Sámson bírt, hadd törjem szét ezeket a vas­­rudakat, melyek útját állják szabadságomnak. Ti, örök csilla­gok ott fenn a magas égen, tekintsetek rám, világítsatok be szivembe és lássátok azt a nagy szerencsétlenséget, melynek áldozatul estem. Ti mennybéli angyalok, kik a Mindenható trónjánál szent zsolozsmákat zengetek, segítsetek rajtam, ne­hogy végképp erőt vegyen rajtam a kétségbeesés. Nem marad­hatok tovább ebben a házban, mert egy szent feladat teljesíté­se vár reám. Meg kell mentenem két emberi életet: Rédey Ir­máét, akit istentelen kezek meg akarnak mérgezni, azután Föld­iry Aladárét, akit vérpadra akarnak juttatni olyan bűntény miatt, amit nem ő követett el. Oh, miért vagytok olyan szótla­­nok, ti csillagok, miért nincs megadva nektek a beszéd, hogy vigasztalhatnátok azokat szerencsétleneket, akiknek ezen a föl­dön mör nincs mit remélniök. Lehorgasztotta fejét és könnyezett. Mikor ismét felnézett, egy csillag, fényes.kört irt le és lebukott az égboltozatról. Oh, a csillaghullás! — mormogta maga elé Rózsika. Azt mondják az emberek, hogy aki csillagot lát hullani, annak teljesedik kí­vánsága, amelyet akkor táplál lelkében. Én tehát azt a kívánsá­got nyilvánítom, vajha megmenthetném Rédey Irmát és Ala­dárt a haláltól. Engedjétek, óh, ti csillagok, hogy kívánságom teljesedésbe menjen. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents