Bethlehemi Hiradó, 1964. július-december (42. évfolyam, 27-53. szám)

1964-08-27 / 35. szám

8. OLDAL

BETHLEHMI HÍRADÓ

AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA

III.

Attila hitte erős, vallásos hittel, hogy neki küldetése van e földön; hogy a hódítás jogát egy felsőbb hatalom ruházta rá. Midőn csudálatos módon megkerüli Isten kardja, maga a hunn nép is megerősödik abbeli vallásos hitében, hogy az Isten maga jelölte ki Attilát a világ urának, az ő ostorának. Priszkusz Rhetor, a görög történetiró, aki hoszszab ideig tartózkodott Attial udvarában és kinek az utókor oly érdekes feljegyzéseket köszönhet Attiláról, azt is feljegyzé többek közt, hogy a nyugat-római követeknek, kik j vele egy időben voltak Attila J udvarában, volt tudomásuk erről a kardról és a hozzá fűződő babonás hitről. Komor sejtelmek közt mondották a konstantinápolyi követeknek,

Irta: BENEDEK ELEK

hogy Attila a római császárral egyrangunak tekinti magát, vezéreit a maga szolgáinak nézi és erősen lehet tartani attól, hogy, ha a perzsákon is győzedelmeskedik, akik ellen épp akkor készülődött, a rómaiaknak nem mint barátja, de mint ura tér vissza.

A következések megmutatták, hogy a követek komor sejtése nem volt alaptalan. Nyilvánvaló volt, hogy amint Attila elkészül az egész barbár világ meghódításával, a keleti-, majd a nyugat-római birodalomra veti magát. Mig a barbár világ meghódítása folyt, csak kisebb-nagyobb csatákban fenyegette meg Attila a kelet-római birodalmat. E csaták közül két nagyobbnak maradt fenn az emléke: 441-ben volt az egyik, 446-ban a másik, és e két csatában

vagy 70 várost dúlva föl jutott el Thesszáliáig Attila serege. A békét a konstantinápolyi udvar 6000 font arany hadisarccal váltotta meg ekkor, az évi adót meg háromszorosára; 2100 font aranyra emelte. Ám Attila a hadisarccal és az évi adó fölemelésével nem elégedett meg. Alighogy egy Szkotta nevű hunn főember behajtotta a sarcot és az adót követséget küldött Rons■ tantinápolyba, azzal a követeléssel, hogy a hunn és a keletrómai birodalom közt a Duná! tói öt napi járóföldre, Naissusnál, a mai Nisnél, állapítsák meg a határt és a rómaialattvalókat tiltsák el attól, hogy ezen a területen belül földet műveljenek. Ugyanekkór azt is kijelentették a követek, hogy Attila ezentúl nem fogad el követül akárkit,

csakis eltelő embert. A kik ezt az üz4etet vitték, maguk is előkelő'érfiak voltak. Edekon az ejtik, Attila testőrségének a Jezére, a pannoniai Oresztes * másik, Attila titkára. (Étnek az Oresztesnek a fia, Roijulus Augustus volt az utolsóinyugat-római császár.)

Most mr nyilvánvaló lett a konstant itápolyi udvarban, í hogy Attii nem elégszik meg a barbár (épek meghódításával: porbi akarja dönteni a római vilóhátaimat is. És a konstantiiápolyi udvar csakugyan csipa előkelő embert küldött kivetségbe, de csak azért, hog félrevezesse Attilát. Nem nerte fölvenni Isten ostorává í nyilt harcot és az előkelő lövetség valóképen takarója tgy hitvány tervnek; Attila negöletésének. Maximinusz, egy előkelő és becsületes emb«r volt a konstantinápolyi követség vezetője, oldalán Prisikusz Rhetor, a görög törtérEtiró és egy Vigilász nevű ember a tolmács. Ám mikor a hin követség Kons: tantinápolyban járt, Krizá- I fiusz, a császár kormányzója, Edekonnak ötven font aranyat Ígért, ha Attilát megöli.

Edekon szín leg vállalkozott is az aljas cselekedetre, de, amint haza ért, mej?mondotta Attilának, hogy mi készül ellene. A készülő orgyilkosság titkába a konstantinápolyi követség tagjai közül csak Vigilász volt beavatva, őneki kellett volna elhoznia Konstantinápolyból a pénzt, ha meggyőződött arról, hogy az aljas terv valósággal végrehajtható. De ha óvatos volt Vigilász, az volt Attila is. Nem volt hirtelenkedő természetű, amint ez az eset is bizonyítja. Megparancsolta Edekonnak, hogy csak tartsa jó szóval Vigilászt, hozassa el vele a pénzt és ha csakugyan elhozza, akkor üt a leszámolás órája. És Vigilász csakugyan el is ment a pénzért és hozott nem ötven, de száz font aranyat. Ennyit adott neki Krizáfiusz, csakhogy annál biztosabban eltegyék láb alól világverő Attilát. Amint Vigilász megérkezett, nyomban letartóztatták, megmotozták és megtalálták nála a száz font aranyat egy bőrzacskóban. Vallatóra fogták, de nem akart vallani. Ám, szerencsétlenségére, magával hozta a fiték meg, hogy a fiát ölik meg, ha nem vall — az apai érzés megtörte makacsságát: töredelmesen megvallotta, hogy mire volt szánva az a száz font arany.

Mit tett most Attila? Átadta a pénzt Oresztesnek, és ez meg Iszla, egyik hunn főember, mentek most Konstantinápolyba, a császár szine elé. A császár az egész udvar jelenlétében fogadta a követeket. Érdekes jelenet folyt le most itten. Oresztesnek nyakában csüngött az áruló zacskó. És Oresztes egyenesen Krizáfiusznak fordult. Azt kér| dezte tőle: Isméred-e ezt a j j zacskót, Krizáfiusz ?

Nem tagadható Krizáfiusz, i hogy övé a zacskó és most j meg Iszla vette föl a szót és j elémondá Attila üzenetétj . Theodozius császárnak, amint: következik;

— Theodozius hires és nemes apának a fia, miként At- j tila is nemes szülők gyermeke.! Attila az apjától, Mundzuiktól | örökölt nemességét épségben | tartotta meg, ellenben Theodozius lealacsonyította apja1 | nemességét, mert, adót fizetj vén, Attila szolgája lett és a | szolgaságban annyira elveteThursday, August 27, 1964

medett, hogy urának tőrt vet és Attilla mindaddig vádolni fogja azzal, hogy nem méltó a származására, mig csak ki nem adja Krizáfiuszt.

Priszkusz Rhetor, a görög történetiró irta meg ezt igy, nem mese hát ez a megvető üzenet.

A konstantainápolyi udvart szörnyen megrázta ez a tettenéretés. A császár annyirtra megrettent Attila bosszújától, hogy minden követelését teljesítette. Követeket küldött tenger pénzzel, drága ajándékokkal, csakhogy Attilát megengesztelje. És Attila csakugyan számos római foglyot szabadon bocsátott, köztük Vigilászt is, de már Krizáfiusz kiadatásáról nem mondott le. Közben meghalt a császár és nénje, Pulcheria, lefejeztette Krizáfiuszt: igy engesztelte ki Attilát.

A barbár világ meghódítása épp akkor fejeződött be, 448-ban, mikor Priszkus Rhetor Attila udvarában tartózkodott és Attila igazi föllépése a római világhatalom ellen 450-ben kezdődik.

(Folytatjuk)

SZERELEM

KEFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Mindenki lehetetlennek tartotta, hogy. ez a jó és nemes fiatalember gyilkos legyen., de hát a látszat ellene szólt és a meggyilkolt áldozat is őt nevezte meg, mint gyilkost.

'[■ így tehát el kellett őt vinni, a vizsgálat talán majd kideríti a valót és megvilágítja azt a rejtélyt, mely most mindenki előtt érthetetlennek játszik.

Mindenki el volt lágyulva, csak éppen egy ember nem, az öreg gróf, a.fiatal gyilkosnak édesapja. Ez oly mereven állott, mint a kőszobor. i •

Az egész ember a megtestesült igazságérzetnek és hajthatatlan szigornak képét mutatta.

Igazságnak kell lennie, ha mindjárt az ő egyetlen fia és apai szive is esik áldozatul. A törvény előtt mindannyian egyenlők vagyunk, rang, állás és vagyon nem lehet kivétel .

Pedig dehogy nem volt ő is meghatva. Az a mindenható Isten, aki a vesékbe lát, tudja csak, mit szenvedett ő e pillanatban és mily pokoli kin marcangolta szivét, midőn egyetlen fiát, akire oly büszke volt, akiben minden gyönyörűsége telt, át kellett szolgáltatni a törvény kezére, még pedig abban a tudatban, hogy a törvény alighanem a hóhér kezébe fogja átadni.

Mert valóban nincs kizárva annak lehetősége, hogy bűnösnek mondják ki éá vesztőhelyre' viszik. ;í

Nincs az az ember, akit ez a .gondolatT meg. ne renditene, hát még egy apát. i

Földváry gróf is érezte mindezt, de öreg kora dacára volt benne annyi erő, hogy ezt ebben a pillanatban el tudta fojtani. Vasakarata, acélidegei lehettek neki, hogy az igazságszeretet látszatával még apai szivének mély keserűségét és pokoli fájdalmát is el tudta nyomni. ; '

Azt hitte, hogy állásának és jó hirnevének tartozik ezzel.

Aladár is végre megemberelte magát és az ajtó felé fordult.

— Végezni kell — mondta. — Elmondtam mindent, ami még hátra volt. Éljetek boldogul. Akármi lesz is velem, akárhogy fordul is a sors, legyeek meggyőződve, hogy a nemes részvét magasztos kincseit nem pazaroltátok érdemtelenre. Nem, nem! Ott fent a magas egekben tudják, ki a bűnös.

A rendőrtiszt fordulva, hozzátette:

— Uram, menjen előre, követni fogom. Nyugalomra van szükségem s nekem, sajnos, azt már csak a halál adhatja meg.

Imbolygó léptekkel indult az ajtó felé. Ekkor egy velőtrázó kiáltás remegtette meg a termet.

Az öreg Földváry gróf volt az, aki ezt a kiáltást hallatta és mindenki megrendülve nézett rá. A szivet marcangoló fájdalom az utolsó pillanatban végre kitört.

Nem, nem. Ő is csak ember, ő is csak apa volt, benne is vér folyt, mely nem tagadta meg magát.

— Fiam, — kiáltott, — hát hozzám, apádhoz egyetlen szavad sincs?

— Végeztünk, apám!

— így búcsúzol el tőlem?

— Leszámoltam mindenkivel, minek éljek, mit ér nekem a világ, ha gyilkosnak tartasz? Lásd, mindenki azt hiszi, hogy ártatlan vagyok, még azok is, akik soha sem láttak, csak éppen te nem.

Ezek a szavak szivén találták az öreg urat és ingadozni kezdett, mint a szarvas, midőn szivébe fúródik a halálos golyó.

— Fiam, — egyetlen gyermekem, nevemnek örököse, aggkorom támasza és vigasztalója, hát lehetséges, hogy gyilkos légy? Nem, nem! Kivetem magamból ezt a gyalázatos, ezt a

kegyetlen gondolatot. Kiirtom szivemből ezt a förtelmes gyanút,. melyet egy borzalmas (rában nem is tudom, milyen érzés vagy hatalom keltett bennem. Hiszem én is, hogy ártatlan vagy! — Nem lehetsz gyilkos, aki oly nemes, és jó voltál egész életedben. Ne vigyétek el a fiamat!

A rendőrtiszt fejét csóválta.

— Nem lehet — mondta. — Ezzel a gyanú megokolva, hogy maga a meggyilkolt nevezte meg őt mint gyilkosát. Ez pedig súlyos gyanú.

Az öreg gróf szivéhez kapva hátratántorodott.

— Isten veled, fiam! öh jaj nékéni, szerencsétlen apának.

— Élj boldogul atyám — felelte Aladár. — Nagy fájdalmadban vigasztaljon meg az Isten.

Az öreg ur összeszedte minden erejé^ és Aladárhoz támolygott. Ami most következett, azt nem lehet leirni., Mindenki azt hitte, hogy az öreg Földváry gróf nem állja ki a lélekrázó búcsút, Aladár kiszabaditotta magát karjai közül és maga indult el végzetes útjára.

Ugyanebben a pillanatban, midőn kiment, egy velőtrázó sikoltás hallatszott mögötte. Aladár még egyszer hátra nézett és íátta, hogy Lola volt aki ájultan rogyott atyja karjaiba,,

27. FEJEZET

\l' ■ "'v • ' , • 1' : 'r • • ’ \ ' / ' " , v1 '' í '

Egy darab újságpapír

Mintha ólomszárnya lett volna, oly lassan telt az idő a tébolydában, mely Rózsikára nézve a gyötrelmek kiapadhatatlan forrása volt.

A bánat kimondhatatlan fájdalom, mely hatalmába kerítette őt, külsőleg is meglátszott rajta, ami azonban korántsem ártott szépségének, sőt az utóbbit eszményibbé tette azáltal, hogy a gyermekkor hamvát letörölte róla, miáltal egész lénye komolyabb, érettebb lett és egyúttal kívánatosabb is a férfiszemnek,

Habár Rózsikának már akkor, mielőtt a tébolyda küszöbét átlépte, sok szegénységgel és viszontagsággal kellett küzdenie, szemében mégis megmaradt a fiatal kor pajzán csintalanságának kifejezése, mely a gondtalan gyermekkor sajátsága és amely Aladárra az első találkozás alkalmával oly maradandó benyomást gyakorolt.

Most ez megszűnt és rrégis milyen szép lett nagy, beszédes szemének bánatos kifejezése. Álmodozó borongás tette őt oly végtelen vonzóvá és rokonszenvessé, úgy hogy aki meglátta őt, képtelen volt levenni róla szemét.

Hogy milyen érzést keltett az emberekben, azt ő nem is sejtette. Az ő bánata nem volt úgy kiszámítva, hogy magát érdekessé tegye. Amit ő érzett, az betöltötte szivének minden részét és valódi fájdalom volt, megölt szerelmének igaz és mér hetetlen fájdalma.

Mindazok után, miket Morvay doktor mondott neki, nem maradt egyéb hátra, mint életének legédesebb reményéről örökre lemondani.

Szerette Aladárt a zelso szerelem felejthetetlen rajongásával. De most, mióta tudta, hogy testvéri viszony van közöttük, ez a szerelem átváltozott egy kimondhatatlan kellemetlen érzelemmé, mely csaknem a gyűlölettel volt határos.

Igen, azt hitte, hogy gyűlölnie, sőt utálnia kell azt a fiatalembert, aki megcsalta és elbolonditotta őt, aki a doktor szavai szerint éppoly gáládul akarta tönkretenni őt, mint apja tönkretette Saroltát.

És Rózsika elhitte Morvay doktornak mindazt a sok hazugságot, mellyel szegénykének telebeszélte a fejét. Miképp is gondolhatta volna, hogy ez a vén lator ilyen szemtelenül hazudik. A nyomorult készakarva mérget csepegtetett a leányka ártatlan leikébe, hogy ezáltal megtörje ellenállóképességét.

Mindez csendes lemondást keltett Rózsikéban. Ő reá nézve megszűnt az élet. Lemondott a világról, mint az apáca, 3ki azáltal hogy fátyolt vesz magára és dús hajfürtjeit levágatja, örökre szakított a külvilággal és annak minden örömeivel.

Ugyanezt érezte Rózsika is. A ő szemében is zárda volt az

intézet, melynek vasrácsai szigorú határvonalat képeztek közte és a világ között, melynek küszöbét többé nem fogja átlépni.

Ezentúl a tébolyda lesz az ő világa. Egész életét, fiatalságának minden tevékenységét azoknak a szerencsétleneknek fogja szentelni ,akiket balsorsuk ebbe az intézetbe sodort.

És ebben vigaszt, legalább is oly foglalkozást talált, mely bánatos lelkületének legjobban megfelelt.

Valóban hősies elhatározás kellett ahhoz, hogy egész életét elmebajosok között töltse, holott ő még fiatal és szép volt és még kevés örömet élvezett az életben.

Kiváló testi és lelki tulajlonságainál fogva arra látszott rendeltetve lenni, hog yegy férfit boldoggá tegyen és a férfi szerelme által ő maga is a földi boldogság részesévé legyen.

Ehelyett azonban egész élete itt fog eltelni ebben a szomorú házban, élő halottakkal körülvéve és idővel ő maga is azzá lesz. Oh, ez több volt a vértanuságnál.

A doktor első leleplezései után valóságban olyan is volt, mint az Őrült és a legvadabb kétségbeesés ejtette őt hatalmába. Könnyei éjjel-nappal záporként omlottak és vad fájdalmában egyre kiáltozott:

— Lehetetlen, nem hihetem. Ha ő is áruló, akkor kiben lehet hinni?

Morvay éppen belépett hozzá, mikor igy beszélt, amire a vén róka kenetteljesen válaszolt:

— Valóban senkiben sem — mondotta. — Azaz, egynek mégis hihetsz, egyben bizhatsz és ez az egy, én vagyok. Anyádnak barátja voltam, neked is az vagyok.

Rózsika ilyenkor összerázkódott. Ránézett a vén emberre, de borzadt tőle. Oh csak oly kiállhatatlan ne lenne. Apró, alatomos szeme olyan volt, mint a kígyóé — nem, nem, ez sem lehet őszinte és igaz ember.

így múlt el az első nyolc nap és Rózsika fájdalma valamennyire lecsillapult. Most ismét rendes foglalkozásához látott. Lement a nagyterembe, az őrültei közé, akik kitörő örömmel fogadták őt.

Ez jól esett neki. Tehát mégis vannak lelkek, akiket boldogíthat. Van működési köre, melyben jót tehet és legalább pillanatnyi feledést találhat fájdalmára.

Elkezdődött ismét a munka és a mesemondás. A tébolydottak örömmel hallgatták és bizonyos jó szellem költözött oda, ahol eddig örjöngő vadság uralkodott. Az őrültek, akik eddig vadállatias módra verekedtek és marakodtak, most lecsöndesedtek és kézimunkával foglalkoztak.

Morvay sokszor elcsodálkozott a látottak fölött és meg volt győződve, hogy ha egészen szabadjára engedné Rózsikét, ez egy év alatt az őrülteket egymásután kigyógyitaná.

Akkor azután becsukhatnám az intézetet — mormogta maga elé. — No de lesz rá gondom, hogy ez be ne következzék.

Egy napon, midőn Rózsika a napi .munka megkezdése előtt merengve nézett ki cellája ablakán, valaki hátulról megérintette vállát. Hátrapillantva az utálatos takarítónőt látta maga előtt, aki seprűjére támaszkodva, ravasz szemekkel nézett reá.

— Pszt! pszt! — súgta neki a vén banya. — Valamit szeretnék magának mondani, de vigyázzunk, mert ha meghallja a doktor, akkor kicsavarja a jayakamat.

— Mi mondanivalója lenne? — kérdezte a halavány leányka mélabusan, de oly közönyösen, mintha egyáltalán nem lenne kiváncsi a vénasszony közlésére.

Igen, ha ez a nő még egy hónap előtt közelitett volna hozzá ilyen bizalmasan, akkor szóba állott volna vele és lábaihoz borulva egyenesen kérte volna őt, hogy szabadítsa őt ki Morvay doktor kezéből és nyissa meg előtte a szabadulás útját . . .

De most? Oh, most már nem vágyódott ki a világba. Az életnek már nem volt értéke előtte, nem volt semmi, ami őt vonzaná.

(Folytatjuk) , jg