Bethlehemi Hiradó, 1964. július-december (42. évfolyam, 27-53. szám)

1964-07-02 / 27. szám

8. OLDAL

líETTÍLEHE"l HÍRADÓ

Thursday, July 2,1964

JÁNOS PAP ORSZÁGA

Sir John Mandevilié angol orvos volt, 1332-ben indult el keleti útjára s 34 évig maradt oka. Keleti szultánok, tatár khánok udvari orvosa lett, megnyerte a bizalmukat s módját éjthette, hogy beutazza Kelet jelentékeny részét. Útleírásával, amelyet. majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, hatszáz éve tartja a hazugsági csúcsot. Sem előtte, sem utána nem akadt utazó, akin nagyabbakat tudott volna lódítaná.

Megfordult ő János pap országában is, ámbár — amint írja — nehéz oda eljutni, mert a tengerből sok mágneses szikla mered ki; ezek a, hajóból minden vasszöget magukhoz rántanak, a hajó széjjelbomlik és elpusztul.

Ki volt ez a furcsa nevű uralkodó és miről volt nevezetes az őcsodálatos országa?

A 12-ik század derekán az a hir terjedt el, hogy valahol Indiában van egy hatalmas keresztény birodalom, ennek

fejedelme egyszemélyben csá-/ szár is, főpap is. A trón mindenkori birtokosa ezt a nevet viseli: János pap. Utóbb a legenda szintere átkerült Abeszsziniába. Portugál hajósok Kelet-India felé törekvő útjukban Abesszíniába vetődtek ott valóban találtak egy nagy keresztény birodalmat, s a papcsászár legendáját az abessziniai négus nyakába kerítették.

Voltaképpen J/ános pap és az ő csodás birodalmi sehol sem létezett, sem Indiában, sem Abesszíniában. A sovány igazság mindössze annyi, hogy a nagy kinai falon innen élő nomád törzsek közt valóban voltak keresztények is s ezeknek a khánját tette meg a messzi távolból átszürődő híradás János papnak. Ezek a törzsek sem értek meg hosszú életet; jött Dzsingisz khán és elseperte, vagy a maga birodalmába beseperte a leigázott nomádokat.

Lássuk most a csoradolgokat, amelyeket Sir John a tulajdon szemével látott János pap országában.

A királyi palota tornyán két aranygomb van, mindegyikben két nagy drágakő, ezek éjjen világítanak. A kapuk is drágakőből vannak elefántcsontba ágyazva. Az ablakokat kristályból metszették. Az ebédőasztalok mind igen becsesek: némelyik smaragdból készült, másik ametisztből, ismét másik szinszinaranyból, drágakövekkel kirakva. Hét lépcső vezet fel János pap trónjához: az első onyx, a második kristály, a harmadik jáspis, a negyedik ametiszt, az ötödik sardonyx, a hatodik carneol s a hetedik, amelyen a lábát pihenteti, chrysolit. A lépcső fokokat drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott szinarany keretek szegélyezik. A trón smaragdlapokból áll, a lapokat aranypántok tartják össze, behintve ékkövekkel és keleti gyönggyel. A terem oszlopai

tömör arayból épültek.

János pp óriási birodalma nem csupn gazdag, hanem csodálatosis. Sir John Mandeville leiásai rendkívül érdekes példkkal szemléltetik a babonás képzetekkel át meg átszőtt kÖE'pkori tudományt, így példáu a sivatag homoktengerét ir John valóságos tengernek mondja s azt Írja róla, hogybár egy csepp viz sincs ben©, csupán homok, mégis olya dagálya és apálya van, mat a rendes tengernek. S hog ezt a csodát még csodásadba cifrázza, azt fűzi hozzá, hog halak is találhatók benne,mégpedig ehetők és igen jórüek.

A sivatafban papagájok tanyáznak, ezek megszólítják az utast é; nyájasan eltársalognak vei. Vannak továbbá errefelé a óhoz hasonló nagyságú állatik, de a nyakuk húsz rőf bsszu és keresztüllátnak a ligmagasabb házon. A kigyók tt 120 láb hosszúak; némelyiknek korona van

a fején, lába is van és egyenesen jár rajta, mint az ember. Egyik szigeten a birkák akkorák, mint az ökör — ilyen nagy birkát Sir Jbhn maga is látott. A szigeten lakó óriásokat Sir John nemi látta, amiben igen nagy szerencsébe volt. Ezek ugyanis harminc láb magas emberek, sőt némelyikük megnő ötvenre is, és az a goromba szokásuk van, hogy ha partjuk közelébe hajó téved, begázolnak a tengerbe, kiemelik a hajóból a kezük ügyébe eső tengerészeket, kiviszik a partra, de már útközben elropogtatnak egyet-kettőt közülük, mert legkedvesebb eledelük a nyershus.

Tovább északra még csodálatosabb sziget található. Itt az asszonynak drágakőből van a szemük ha valamelyik férfira megharakszanak, a tekintetükkel megölik.

János pap országában Sir John nagy veszedelmeken is ment keresztül, amikor átkelt a Ördög Völgyén. Ezt szó szerint kell érteni, mert tele van valóságos ördögökkel. A közepén szörnyű ördögfej mered ki a földből, füstöt okád és

olyan ijesztően forgatja a szemét, hogy senki sem mer a közelébe menni.

Mindezek a rendkívül élmények igen csodálatosaik, de még csadáílatosabb az, hogy a középkori olvasó valamenyn'yit hűségesen el is hitte. A hit még a 16-ik században is elevenen élt s azért becsületére válik a magyar Valkai Andrásniák, hogy amikor János pap országát döcögő rigmusokban ímegónefcelte, a természetfölötti csodás elemeket kihagyta. Pedig 1573-ban megjelenít munkája egyebekben Sir John Mandeville utieirásaira támaszkodik, mint ő maga írja:

Amint Mamidé Villái János

irta,

Azokat olvastam ez versfolyásra,

India álapottya írására.

De már Indiát összezavarja Etiópiával, mert igy emlékezik meg János pap népéről:

Magukat Abesszinusoknak

nevezik,

Minid az negy ven országban meily nép lakik.

Tudniillik János pap negyven ország fölött uralkodik. Államvallás a keresztény, és pedig — mint Valkai írja — a papok “római módra misét szolgáltatnak orgona szókba.” De vallásukat nem lehet tiszta Ikeresztély hitnek nevezni, mert Valkai szerint János pap tcibbnejüséigben, élt.

Általában higgadt szemlelettel verseli meg János pap gazdagságát s nem irigyli tőle a temérdek aranyat-ezüstöt. Egyetlenegyszer búsulja csak el magát, mikor a finom borokról ir, melyekkel a felszolgáló királyók kedveskednek szolgáló királyok 'kedveskednek János papnak:

Jó bort iszik tiszta arany pohárból,

A sert pediglen issza ő kristályból.

Maga a bor színe látszar.Ják kristályból,

Szegény magyar

megissza fakupátoól.

Amiből kitetszik, hogy jó magyar bor negyedfélszáz

esztendővel ezelőtt is volt, de aranykupára nem telt azóta

sem.

Ráih-Végh István (Budapest)

SZERELEM

KEFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

És mégsem jött. Arra is kérte őt, hogy szabadítsa ki Rózsikét a tébolydából. Vájjon megtette-e ezt?

Erről semmit sem tudott. Teljesen el volt vágva a külvilágtól és még újságot sem olvashatott. Akárhogy kérte is Esperanza nővért, az olyan hajthatatlan maradt, mint az acél és mindig csak azt mondta: “az orvos megtiltotta önnek az olvasást!” . . . . ...

Mindezek a körülmények sajátszerü gondolatokat keltettek A’adárban. Ez a túlságos gondosság, mellyel őt körülvették, igazán terhes volt neki és itteni tartózkodása, ami a szabad mozgást illette, nem sokban különbözött a Morvay intézetében töltött fogságból. A különbség csak az volt, hogy itt szépen bántak veié és szobája fényűzően volt berendezve. Nem egyszer a madárhoz hasonlította magát, mely aranykalitkába van zárva és csupa édességet kap eledelül.

Valami kimondhatatlan vágy Jepte meg őt a szabadság után. Szétnézett és úgy találta, hogy Esperanza nővér nincs a szobában.

Felernelkedve fekhelyéről az ajtóhoz sietett és megnyomta a kilincset. Arca egy percre mély csalódást árult el; az ajtó kívülről be volt zárva.

Nagy busán visszatér fekhelyére. Tudta, hogy ha a nővér visszatér, lege’ső dolga lesz beadni neki az orvosságot, attól aztán ismét úgy elalszik, hogy reggelig semmit sem tud magáról.

Ebben a pillanatban ágya alatt tompa ütéseket hallott. Megrettenve ült fel és figyelt. Vájjon mi lehet ez? Talán kutya vagy macska szorult az ágya alá?

Jobban figyelve, úgy tűnt fe1, mintha a föld alól jönnének ezek a tompa kopogások. Felkelve az ágy alá nézett, de nem látott semmit.

A földalatti zaj még egyre tarott. Mintha valaki a föld alól be akart volna hozzá törni. Mi lehet ez? Állat vagy emberi lény, talán tolvaj, aki ‘opni akar, mert azt hiszi, hogy kincsek vannak itt elrejtve?

Aladár megijedt. Magára volt hagyatva és ha csakugyan tolvajok törnek be, ezekkel meg sem birna mérkőzni. De csakhamar elvetette magától ezt a gondolatot. Ugyan mit keresnének betörők egy kórházban?

Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy emberi lénytől származnak ezek a kopogások. Az ő szobája alatt tehát még lennie kell egy helyiségnek, cellának vagy ilyesminek, ahol valakit zárva tartanak, aki most a szabadulás utját-módját keresi.

— Erre már csakugyan kiváncsi vagyok — gondolta magában Aladár és a szőnyegen végighasalva várta a történendőket.

A zaj erősebb lett, az illető emberfeletti erővel dolgozhatott, mert egyszerre csak nagy recsegés-ropogás között emelkedni kezdett a padló deszkája.

— Most, most tehát megoldást fog nyerni a rejtély — gondolta. — Most meg fogom tudni, ki az, aki vakondok módjára turkál a föld alatt.

Ekkor észrevette, hogy a padlón támadt nyílásból egy kéz emelkedett ki, mely görcsösen kapaszkodik bele a nyilás szélébe. Az illető tehát már jött is.

— A kéz izmainak megfeszüléséből látszott, hogy az a valaki csak igen nehezen tudja magát felhúzni. Talán segíteni kellene neki? De hogyan?

Aladár gyorsan határozott. Hiába itt valami nagy titoknak jön a nyomára, vagy alán előtt is megnyílik a szabadulás útja?

Az ágyat kitolta helyétől és a nyilás szélére hajolva halkan szólt:

— Akárki legyen ön, ogadja el segítségemet. Magam is éppúgy fogoly vagyok, mint ön, ketten, egyesült erővel talán többre mehetünk, mintha mindegyikünk elszigetelve küzd.

Erre egy rémült sikoly volt a válasz, a kéz abban a pillanatban eltűnt és utána ismét csendes lett minden.

Aladár vár még egy darabig és mozdulatlanul, dobogó szívvel ügyelt az üregbe. De a csodálatos kalandnak nem volt folytatása, a földalatti helyiségben halotti csend uralkodott.

Aladár visszatolta helyére az ágyat és éppen csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan visszafeküdjön, mert már hallotta az ápoló nővér lépteit kopogni. A nagy felindulás következtében, de talán meg is fázott, úgy remegett egész testében, hogy kénytelen volt egész nyakig magára huzni a takarót. De igy is, ki tudja, nem veszi-e észre Esperanza nővér, hogy a hideg rázza őt? Akkor pedig nem fog távozni oldala mellől.

Az a titokzatos kéz azonban sehogysem ment ki eszéből, a rémült sikoly még egyre a fülében csengett. Mit jelent mindez? Lehetséges lenne, hogy valakit á föld alatt fogva tartanák? De előfordulhat-e ilyesmi egy emberbaráti intézetben, a Szent Erzsébet kórházban, ahol a jótékonyság szolgálatában áll mindenki, ahol a legfigyelmesebb gondossággal, sőt talán túlságos gondossággal is, ápolják a betegeket?

Az előbbi jelenet olyan volt, melyhez hasonló csak a Morvay-féle intézetben fordulhat elő.

Morvay doktor tébolydája. Ez a gondolat villámként világította be elméjét és egyszerre tisztán vélt látni. De az a gondolat egyúttal irtózatot is keltett lelkében és hideg verejtéket hajtott ki homlokán.

Talán még most is Morvay tébolydájában van, csak annak egy másik helyiségében, mely szemfényvesztés céljából fényesebben van berendezve a többinél? Morvay doktor tehát még mindig kezében tartaná őt Rózsikéval együtt? És mindaz, amit Esperanza nővér mondott.eddig, csupa hazugság lenne?

— Ah, most már látom, hogy rászedtek. Ide hoztak, hogy elámitsanak és továbbra is fogva tartsanak és az apáca talán nem is az akinek mondja magát, hanem talán . . .

Aldár lelkében egyre jobban derengeni kezdett az igazság megismerése. Mintha lassanként hályog hullott volna le szeméről, mely eddig meggátolta őt a tiszta látásban.

Ennek a nőnék szép nagy fekete szeme nem volt ismeretlen előtte, ezeket már látta, hangját már hallotta . . . igen, ezzel a nővel már találkozott valahol. De hol?

— Oh! — káiltott fel egyszerre és felindulásában fogait csikorgatta. — Most már tisztán látok mindent. Ez az Esperanza nővér nem apáca. Ez ugyanaz a kém, akit egy éjszakára az ő cellájába zártak, aki őt elárulta és Rózsikéval együtt veszedelembe döntötte. Ez a nő itt is a kém szerepét játsza, de must apácaruhába bujtatva. És ő mennyire tisztelte, milyen szent ragongással viseltetett iránta, mily áhítattal vette kezéből az orvosságot, mely talán titkos méreg, ugyanazok a cseppek vizzel felhígítva, melyekkel lassankint az őrület karjaiba akarják őt hajtani.

Felindulásában Aladár ledobta magáról a takarót és ki akart ugorni az ágyból, ám még az utolsó percben meggondolta a dolgot.

— Nem, — mormogta maga elé. — Az eddigi tapasztalatok után mérsékelnem kell magamat. Óvatosnak, sőt magamnak is ravasznak kell lennem. Szeget szeggel, ha ők ravaszok, én még ravaszabb leszek.

Újra visszafeküdt és betakarta magát. Ilka belépett, az ágyhoz sietett és a beteg fölé hajolva, olyan hangon, mely igazán szivből jöttnek hangzott, kérdezte:

— Hogy érzi magát, kedves gróf? Már este van, néni érez magában semmi lázat?

— Nem. De kétségbe vagyok esve, mert egész mostanáig nem kaptam tudósítást atyámtól.

— Jönni fog, csak nem kell aggódnia.

— Ah, Esperanza nővér, mindig csak azzal biztat, de napnap után elmúlik, órák jönnek és mennek, de a várvavárt tudósítás elmarad. Ennek oka az, hogy atyám vagy meghalt, vagy pedig leveleit eltitkolták előttem. Mondja meg, Esperanza nővér, vájjon leveleimet akkoriban elküldte azonnal?

Aladár most már egészen más szemekkel nézett rá és észrevette, hogy a kérdés folytán az apácaruhába bujt nő összerezzent.

— Milyen kérdés ez, gróf ur? — felelte sértődést mutatva. — Miképpen jön olyan gondolatra, hogy atyjához intézett levelét visszatartottam volna? Ezt nem tudnám lelkemre venni.

— De hogy van az, Esperanza nővér, hogy az intézet igazgatója egyetlen egyszer sem jött hozzám, holott már többször kérettem, mert lenne egy néhány szavam hozzá.

— Kívánságát tudattam vele, kedves gróf ur és magam is csodálkozom, hogy még nem jött. Bizonyosan nagyon el volt foglalva, most pedig ő maga is megbetegedett és influenzában fekszik.

— Igazán mondhatom, hogy a körülmények egy idő óta állandóan ellenem vannak. De már látom, nincs más hátra, bele kell nyugodnom abba, amit a sors rendelt. Almos vagyok, kedves nővér, aludni szeretnék.

— Nagyon helyes. Úgy is kell. Előbb azonban be kell vennie az orvosságot.

— Orvosságot? Arra már nincs szükségem. Érzem, hogy nem jót tesz nekem — én tehát ma este nem is fogom bevenni.

— Milyen önfejűség ez, gróf ur? Ezt még nem tapasztaltam önnél. De ön már nem gyermek és tudja, hogy az orvosság elő van irva és azt okvetlenül be kell vennie. Mit szólna a doktor, ha megtudná, hogy nem akar engedelmeskedni? Legelsőbben is engem venne elő és engem dorgálna meg, mert rendelkezéseit nem foganatosítom. Ne feledje, hogy ön intézetben van, ahol minden rendelkezésnek és előírásnak potosan és a legnagyobb készséggel kell megfellenie.

Aladár erre nem válaszolt, de el volt határozva, hogy ma este semmi áron nem veszi be a cseppeket.

Az ápolónő beleegyezésnek vette hallgatását.

— Meg fogja engedni, hogy elkölthessem szerény vacsorámat, melyet magammal hoztam? — kérdezte — Amint készen leszek vele, mindjárt beadom az orvosságot s akkor ön szépen el fog aludni.

A szép nő, akinek felséges idomai az egyszerű apácaruha alatt is nagyszerűen kidomborodtak, az asztalhoz ment, melyen vacsorája volt, ami hideg húsból, gyümölcsből és süteményből állott. Egy pohár bor is mellett állott.

— Tudja mit, Esperanza nővér? — szólt a beteg. — Öntse nekem össze az orvosságot most és mig ön eszik, addig lassacskán szürcsölgetni fogom.

Ez ellen az ápolónőnek nem volt kifogása és újra visszatért az ágyhoz, hogy összeöntse az orvosságot. Aladár most az egyszer megfigyelte.

Esperanza egy pohár vizet vett, abba beleöntött egy-két cseppet az orvosságból, mely a vizet rózsaszínűre festette.

— Köszönöm, — mondta Aladár és félig felemelkedett az ágyban. — Ön igazán olyan jó irántam, hogy meg sem tudom hálálni. így tehát a jó Istenre bízom, hogy fizesse meg önnek jóságát.

Esperanza nővér az ágy mellett álló éjjeliszekrényre tette az orvosságot és szerényen mondotta:

— Én csak kötelességemet teljesítem, hálát ezért nem várhatok.

— De ugye, kedves nővér, nem fog megneheztelni, ha most valamit kérek öntől?

— Önre megneheztelni? — kérdezte Esperanza bensőséggel. — Nem, nem gróf ur. Erre képtelen lennék.

(Folytatjuk)