Bethlehemi Hiradó, 1964. július-december (42. évfolyam, 27-53. szám)
1964-07-16 / 29. szám
S. OLD AE SZENT LÁSZLÓ FÜVE BETTLEHEMT HÍRADÓ Irta: BENEDEK ELEK Az 1077-ik esztendőben halt meg Géza s mindjárt örökébe lépett László, aíki ékkor 37 éves lehetett. Tehát a legszebb férfikorban. Akkor már a keresztyénység mély gyökeret vert a nemzet lelkében, de itt-ott, különösen a pásztorembereik áldoztak a pogány isteneknek. László törvénye a tanúság erre, mondván: “ki a pogány szokás szerint kutaknál vagy ték, források, kövek mellett áíldozik, bűnét ökörrel váltsa meg.” A büntetés csekélysége mutatja, hogy a pogány vaillás az uj hitre többé már nem veszedelmes. De már a legenda a lelkek komoly megtánltorodásáról regél nekünk, melyek Lászlóról fen maradtak. A kunokon győzedelmeskedő magyarok napokig vigadnak a holttestek közt, de egyszerre osaik vége szakad a vigad ozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt s mindenféle fertélmes, ragadós betegséggel pusztították a vitézek seregét. Terjed a vész s siralom völgye lesz a magyarok földje. És zugni-bugnli kezdett a nép: lássátok büntet a magyarok istene, mert igaz hitünket elhagyók. Nem használ a király imádkozása. És összeverődtek minden rendű emberek, menték a király sátorába. A szent király akkor is imádkozott. Mondá a szószóló: Hiába imádkozol, felséges király, úgy sem hallgatja meg imádságodat a magyarok istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszűnik a pestis. A szent király megbotránkozással nézett a hitetlenékre, arca elborult, szeméből megeredt a könny s mondá nekik: eredjetek haza békességgel, ti megtéve'lyedettek. Ne háborgassatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában. Meg-meg látogat, próbára tesz, de nem hagy el, letörli könnyeinket. A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatba nw mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mint meganyi bálvány. Vakító világGság támadt a sátorban és hllották a mennyei szózatot: N csüggedj, László. Isten mghallgatta sűrű imádságaiéit s leküldött engem te hozzád az angyalok seregéből, tygy megmondjam neked, mi tyű légy. Oltsd fel királyi ruhdat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réter. És menj a nyil után: ahol leesik, találsz egy füvet, méh meggyógiytja a te népedet! Ezt mordván az angyal, felszállott íz égbe. Akkor fölkelt László, magára ölté királyi ruháát, fejére tévé a koronát, kezébe vévé a nyilát s a sátorból kilépett. Utána a hitetlenek, csendesen, levett kalappal. És felnézett a szent király még egyszer az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment az előtt nyil irányában, a nép meg nyomában. — Ihol a nyílvessző! — kiáltotta László. — Nézzetek ide! S fölvette a nyílvesszőt, mely egy széles levelű növényben akadt meg, keresztül hasítván azt. — Olyan mint a kereszt! — kiáltották a népek s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek s ennek csodaereje meggyógyitá őket . . . A humor aranykönyvéből A tanító megkérdezi Pistikétől: — Na, fiam, hány niap van egy évben? — Hét.-— Ugyan, ugyan, fiam. Gőldolkozzál egy kicsit. — Hét. — Hát bizony, te nagyon tudatlan vagy. — De tanító bácsi, én csak hetet ismerek: vasárnap, hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek és szombat. ❖ * * Blaskóczi igy szólt Kovácshoz, a!ki igen kis termetű ember. — Mondd csak, Kovács, hogy lehet az, hogy olyan apró létedre olyan sokat eszel? — De, kérlek — feleli Kovács, — belülről nem vagyok olyan kicsi, minit amilyennek kívülről látszom. * * * A feleség súlyos szemrehányással fordul férjéhez: Nem szégyeMed magad. Láttalak, amint megcsókoltad a szobalányt, aki csak egy napja van itt. A férj igy védekezik: — Sietnem kell, hátha már holrjap nem lesz nálunk. * * * Meghal a részeges kicsapongó férj, aki minden éjszakáját házon kívül töltötte. Az asszony sopánkodik, sirdogál, majd igy fordul az őt vigasztaló szomszédasszonyhoz: — Egyetlen vigaszom, hogy ezentúl már tudni fogom, hol tölti éjszakáit. * * * Falragasz a gyárban: “Lányok, ne hordjatok bő pulóvert, mert elkap a gép, és r|2 hordjatok szűkét sem, mert el kapnak a gépészek.” Thursday, July 16, 1964 SZERELEM KIIAKJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Pillanattok alatt felmászott a fára és egy perc múlva a túlsó oldalon leereszkedett. Egy kissé ugyan megütötte a lábát, más baja azonban nem esett. Most tehát gyorsan menekülni. Az országutat csakhamar elérte és elkezdett futni, ahogy csak birt. De bizony hamar elfáradt. Most érezte csak, mennyire le van gyengülve. Egyszerre olyan visszahatás állott be, hogy azt hitte, talán már meg sem éri a reggelt. Le kellett ülnie az ut szélére, mert szédület fogta el fejét. Hogy meddig ült ott, azt maga sem tudta; nem volt eszméletlen, de olyan gyengeség lepte meg, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. De legalább az az egy gondolat megnyugtatta őt, hogy Morvay doktornak már nincs hatalma felette, sőt ellenkezőleg, a nyomorult embernek nagy oka volt rettegni tőle. Napjai meg vannak számlálva, holnap már le lesz rántva róla az álarc. Ekkor kocsizörgést és ostorpattogást hallott. Aladár úgy érezte, mintha mély álomból térne magához. Egy parasztszekér döcögött előtte, a vén paraszt a kocsi mellett ballagott és némelykor gyorsabb menésre ösztökélte ökreit. — Álljon meg egy szóra, atyafi — szólitotta meg Aladár. — Messzire van még a város? A parasztember tovább ment és azt felelte, hogy sietve jó háromnegyed óra alatt beér. ■— Háromnegyed óra — gondolta Aladár. — Lehet belőle talán hétnegyed óra is, amilyen gyönge erőben van ő most. Hát az miféle kastély ott? — kérdezte a másik oldalra mutatva, ahol egy hatalmas urilak körvonlaai látszottak a holdvilágban. — Az Sólyomvár — válaszolt kurtán a paraszt. — Ah, Sélyomvár? — kérdezte Aladár élénken.'« — Ha jól emlékszem, Szentiványi Géza gróf lakik ott. —■ Jól emlékszik. A kastély gazdáját úgy hivják. Csákó ne! — kiáltott az egyik ökörre, amely ezt a beszélgetést a maga részéről egy kis pihenésre szerette volna kihasználni. Aladár eleget tudott és bizonyos örömmel nyugtatta tekintetét a kastélyon, ahol jóismerős lakik. — Szentiványi Géza gróf — mormogta maga elé. — Ez atyámnak régi jóbarátja, akihez ajánlólevelem is van otthon. Már régen meg kellett volna őt látogatnom, de úgy beszélték,, hogy a gróf magábazárkózott ember és nem igen szeret vendégeket fogadni házánál. Pillanatnyi szünet után hozzátette: — Mindamellett ma helyre fogom hozni mulasztásomat. Remélem, meg fogja bocsátani, hogy éjnek idején kopogtatok ajtaján, sőt még meg vagyok győződve és ismert lovagiasságától el is várható, hogy szivesen közre fog működni abban, hogy a Morvay-féle bünfészkét szétugrasszam. A grófban nagy igazságszeretet lakik és ha Rózsikéról mindent elmondok neki, ő lesz az első, aki a szükséges lépéseket meg fogja tenni. A gondolat megtetszett Aladárnak és azonnal útnak is indult a sólyomvári kastély felé. A véletlen úgy hozta magával, hogy egy mellékajtón a kertbe jutott; csakhamar megpillantotta a kastélyt, melynek egyk ablaka ki volt világitva. Valószínűleg még ébren van a gróf. Nos, ha bejelenti magát, atyjára való tekintetből alighanem mindjárt fogadni is fogja őt. — Aztán előadom neki a történteket, — beszélt Aladár önmagában. —Géza gróf kedvemért magáévá fogja tenni Rózsika ügyét, erről meg vagyok győződve. Aladár örvendve folytatta az útját és már edőre kifestette magában a találkozást és a szives fogadtatást. Ekkor ismét oly gyöngeség szállotta meg őt, hogy kénytelen volt leülni. — Oh Istenem, mivé tettek engem abban az átkozott intézetben. Mintha még a velőt is kiszivták volna csontjaimból. Sokáig fog tartani, mig régi erőmet ismét visszanyerhetem. Föl akart emelkedni, de visszaesett ülőhelyére. — Istenem, még föl se birok kelni. Fejem szédül, minden k rtáncot jár körülöttem. Ah, ott látok egy pavillont, ott egy kicsit kipihenem magam, aztán könnyebben fölmehetek a kastélyba. Aladár betámolygott a oavillonba, ahol rövddel előbb Lola és Soltész Feri pásztorórst élveztek, melyet később oly kellemetlenül megzavartak. Fáradtan dőlt le a pamlagra, melyen néhány perc előtt egy szerelmespár üldögélt. így pihent egy darabig és Rózsika sorsával foglalkozott. Csak fel tudna menni a kastélyba és beszélhetne Géza gróffal, akkor egyszerre másfordulatot venne a dolog. Ekkor egyszerre felfigyelt. A kertből zűrzavaros hangok hallatszottak be hozzá. Mintha valaki zet kiáltotta volna: Gyilkos, fogjátok el! A távolban gyertyafény tűnt fel, emberek jöttek lámpásokkal, égő fáklyákkal, mindez Aladárra azt a benyomást tette, hogy Szentiványi Géza gróf kertjében valami különös esetnek kellett történnie. Felszökött a pamlagról és az ajtóba állott. Ekkor látta, hogy mindenki a pavilion felé tart, most azonban egyszerre a bükkfát veszik körül és minden mozdulatok elárulta, hogy egészen kétségbe vannak esve. Aladár ki akart menni — el volt tökélve erejéhez képest segíteni, amiben lehet. Ekkor egyszerre valami hatan rárohantak. Egyenruhájukról látni lehetett, hogy urasági szolgák. Egyikük, kinek a haja már egészen ősz volt, láttára csaknem hátratántorodott és elborzadva fölkiáltott: — Itt van! El volt bújva a pavillonban, fogjátok el, mert ő a gyilkos! Ráismertem a jómadárra. Mielőtt Aladár magához térhetett, vagy egyáltalában föl bírta volna fogni a vád súlyát, melyet szemébe vágnak, a szolgák minden oldalról körülfogták őt, megragadták és kifelé ráncigálták a pavillonból. Néhány perc múlva Szentiványi Géza gróf állott előtte, az a férfi, kiben oly sokat bízott és akiről azt hitte, hogy tárt karokkal fogadja őt. — Gyilkos! — kiáltott ehelyett. Meglátta még atyját is, kinek ittlétére valóban nem számított és mikor örvendezve karjaiba akart sietni, ez is megvetőleg mély fölháborodással fordult el tőle és szintén ezeket a lesújtó szavakat hörögte fülébe: — Gyilkos vagy! «r ’ 24-ik fejezet LÉTKÉRDÉS Aladár úgy érezte, mintha kétfelé nyílnék a föld és egy iszonyú ösvény nyelné el őt. Kit gyilkolt volna meg? Nincs annál valami borzasztóbb, mikor saját édesatyja szájából kell hallania azt az iszonyú szót, hogy gyilkolt. Ahol gyilkosság történt, ott áldozatnak is kell lennie és Aladár önkéntelenül kereste tekintetével azt a szerencsétlent, akinek kiontott vérét az ő személyével hozzák összeköttetésbe. Most meg is látta a földönfekvőt — nem is férfi volt az, hanem nő, szép fiatal arcú asszony, vagy talán még leány, akinek vére pirosra festette alatta a földet. A szörnyű vád az volt, hogy ezt a vért ő ontotta a keblén tátongó sebet az ő keze ütötte. Egy percig úgy érezte, mintha össze kellene roskadnia, meg kellene semmisülnie a szörnyű vár súlya alatt — mintha meg kellene őrülnie, hogy saját édesatyja az, aki ezt az iszonyú vádat/ülése dörgi. Akövetkező percben összeszedte magát; a létfentartás ösztöne óriási erélyt kölcsönzött neki. Akárki más lett volna a vádló, nem vette volna úgy szivére, de tulajdon édes atyját meg kellett győznie. — Atyám — kiáltott oly hangon, mely ártatlanságának tudatától a legteljesebb mértékben át volt hatva. — Az imént egy szörnyű szót dörögtél fülembe, mely méltán megsemmisíthetne, ha igaz lenne. Meg lehet, hogy a vád ellenem szól. Mint idegen jöttem ide, mint ismeretlenre találtak rám az emberek, ebből mindjárt azt következtetik, hogy az itt elkövetett gyilkosságnak én vagyok az okozója. Hogy én öltem meg azt a szerencsétlent, aki lábaitoknál fekszik. De az égre kérlek, atyám, hát igy neveltél engem, hogy gyilkosnak gondoljon a világ? Oly rosszul ismersz, hogy még te is feltételezed rólam ezt és magad vágod szemembe a szörnyű vádat, ugyanazokkal az ajkakkal, melyekről eddig csak a gyöngédséget és a szeretet szavait hallottam? Hát lehetséges ez? Hihető-e, hogy a nemes vér, mely ereimbe foly — őseimnek nemes vére — enynyire elfajult volna bennem? Atyám, a Földváryak között eddigelé még nem akadt gyilkos és Istent hívom fel tanúnak, hogy a te fiad sem az. Az elragadó hév, mellyel a szerencsétlen fiatal ember védelmét előadta, nem tévesztette el hatását. Maga Szentiványi Géza volt az első, aki meggyőződésében ingadozott és csodálattal tekintett a fiatal grófra. Az öreg Földváry azonban nem adta meg magát olyan könnyen, mert az fájdalma mélyebb, felháborodása nagyobb volt. Megvető kézmozdulattal utasította vissza fia védelmét és fagyosan igy szólt: — Nem tudok rá esetet, hogy gyilkos, vagy bármilyen más gonosztevő egykönnyen bevallaná tettét. Előbb mindig meg kell őket győzni és csak akkor vallanak, mikor már öszszeroskadnak az ellenük felhozott bizonyítékok súlya alatt. . — Ellenem nem lehet bizonyíték, atyám. — De van. Anélkül nem vádolhat téged senk, legkevésbbé én,i a te atyád. És most szólj: m okból követted el ezt a véres tettet? — És te elhiszed ezt, atyám? — Valóban atyai szivem irtózik még a gondolatától is, hogy a fiam gyilkos, de el kell hinnem, mert maga az áldozat, aki itt a földön fekszik,'mondta ki ellened a rettentő szót. Rád vallott. — Ő mondta? — kiáltott Aladár egész kikelve magából. Mit mondott? Hallani akarom! — Nem szándékozom vitatkozni veled — felelt kitérőlég az öreg gróf. — Kedves Géza barátom, engedd meg, hogy a foglyot — világért se mondta volna: “fiam” — egyelőre fölvezessék a kastélyba. Ott még egyszer elővesszük őt, ettől fognak függni a további teendők. — Mindent megteszek amit kívánsz, — felelt Géza szomorúan. — Házam rendelkezésedre áll. Balázshoz fordulva hozzátette: — Vigyétek fel a vádlottat az én dolgozó szobámba. Ügyeljetek azonban, hogy el ne menekülhessen. Aladár megszólalt: Elmenekülni? Attól ne tartsanak. Nem szükséges engem vinni, elmegyek én magamtól is, hisz ez volt a célom még egy félóra előtt, mikor még nem tudtam, hogy mi történt. Most pedig annál szívesebben megyek, mert leginkább nekem áll érdekemben megsemmisíteni az ellenem mit vádat. Megvágyok győződve, ha az első felháborodás és izgalom csillapultával higgadtabban fognak Ítélni és belátják ártatlanságomat. Más nem s lehet, mint félreértés. Bár fájdalmasan, de olyan szilárd és mély meggyőződés hangján mondta ezt Aladár, hogy Szentiványi gróf már csaknem meggyőződöttnek látszott. Ezek a szavak legalább is rokonszenves hatással voltak reá. A szolgák megakarták fogni Aladárt, aki azonban olyan pillantást vetett rájuk, hogy jónak látták szándékuktól elállani. — Nemes ember vagyok — mondta. — Valamint eddig, úgy most is nyílt homlokkal, emelt fővel nézek mindenkinek a szemébe. Lola, aki eddig Rédey Irmát tartotta, eleinte el volt rémülve, később azonban egyre csodálattal nyugtatta tekintetét a fiatalembernek halvány, de fölötte szép arcán. Annyiba meg volt igézve, hogy nem bírta levenni róla szemeit. A szolgák Irmát is felvitték a kastélyba. A házban volt egy szoba, melyet minden évben csak egyszer nyitottak ki. Ez a gróf anyjának szobája volt. A grófné halálának évfordulóján nyitották ki azt és a gróf ilyenkor órák hosszáig elüldögélt a szobában anyjának emlékébe merülve. Most ezt a szobát nyittatta ki Géza gróf és maga fektette a súlyosan sebesültet abba az ágyba, melyben a grófnő kilehelte a lelkét. Mindenki rögtön tudta, milyen óriási kitüntetés ez. Lola vezetése alatt a női alkalmazottak, a férfiak távozaááa után, levetkőztették Irmát. De most orvos is kellene. Géza számítása szerint Soltész Feri már régen elérhette a várost, sőt maga az orvos is itt lehetne már. (Folytatjuk) . T
