Bethlehemi Hiradó, 1964. február-június (42. évfolyam, 6-26. szám)
1964-03-26 / 13. szám
8. OLDAL SZERELEM KIIFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Alig észrevehető remegés futott végig Esperanza testén, midőn finom, jólápolt kezét a fiatal gróf megcsókolta. Szeme becsukódott s egy percre a beteg fölé hajolt, mintha valamely ellenállhatatlan erő vonzaná őt hozzá. A felületes szemlélő azt hinné, hogy a beteg és szép ápolónője között a kórházakban már nem ismeretlen szerelmi dráma veszi kezdetét. Most pedig Esperanza fogta az orvosságos pohara; és a beteg ajkához vitte. Aladár ivott belőle és alig hogy lenyelte a különös orvosságot, feje lekonyult és mély álom nehezedett szempilláira. Ekkor a betegápoló nővér egész lénye és viselkedése egyszerre megváltozott. Halk nevetés tört ki ajkán és az alvó fiatalember fölé hajolva, forró, sóvár vággyal csókot nyomott ajkára. — így akarlak én csókolni, most és mindenkor. Földváry Aladár — enyém vagy, örökre az enyém! Dubay Rózsika, ki után annyira epeszted magad, reád nézve örökre elveszett. Soha, soha többé ki nem szabadul Rózsika a tébolyda rideg börtönéből. Milyen szépen el lettél ámítva, jó ember! Azt hiszed, hogy a Szent Erzsébet szanatóíiumban vagy, pedig még mindig Morvay doktor hírhedt tébolydájában fekszel! A kámzsa leesett a szép ápolónő fejéről és most Csillagváry Ilkának szép fürtös fejét ismerjük fel benne. A szép asszonynak első dolga volt tüzbe dobni a levelet, melyet Földváry Aladár gróf aggódó atyjához intézett. — Az élet álom, — suttogta maga elé a szép aszszony, — álmodjál hát tovább, Iröldváry Aladár! XV. FEJEZET. Uj szövetséges. Sötét éjszaka volt. A borult égboltozaton alig látszott egy-két csillag s mint valami középkori vár, oly komoran meredtek ég felé a Morvay doktor tébolydájának sötét körvonalai. Az épületet körülvevő magas kőkerítés aljában egy sötét alak laput meg és fürkésző pillantásokat vetett az épületre s arra a néhány ablakra, mely még, vagy már ki volt világítva. — Körülbelül éjfél van, — suttogta maga elé a sötét alak, ki aránylag még igen fiatal embernek látszott, vonásai azonban mégis nagy erélyt és alattomosságot árultak el. — Mindenki alszik, maga Morvay'doktor is már nyugalomra térhetett, most tehát munkához akarok látni. Beszélik, hogy a vén zsugori sok kincset harácsolt össze. Valószínűleg dolgozószobájában rejtegeti vagyonát. Nos, ma éjjel látogatást teszek nála! A ház félelmes nyugalommal áll itt, senki se hinné, hogy valakinek eszébe jutna ide betörni, ebbe a rettegett tébolydába, melyet már neve miatt is mindenki félve kikerül. Ámde én Soltész Feri vagyok — engem nem hiába neveznek a betörők királyának — engem ez a félelmes ház nem riaszt vissza. A betörő kifürkészte a falnak egy olyan helyét, ahol a vakolat lehullott s a téglák kilátszottak. Ezekbe belefogódzott és egy gyakorlott tornamüvész ügyességével megmászta a falat. Fent a fal koronáján figyelt egy percig, aztán a túlsó oldalon leereszkedett a tágas udvarra és a melléképületek árnyékában egyre közelebb lopózkodott a főépülethez. Csakhamar egy ablakpárkányon látjuk őt ülni, jobb ujjával egyet karmol az üvegtáblán, utána halkan benyomja, miközben halk percegés hallatszik. Most azonban egyszerre megriadt — úgy rémlett előtte, mintha neszt hallana a szobából! Valóban úgy is volt! Morvay doktornak ez egyszer igen nyugtalan éjszakája volt és álmatlanl hánykolódott fekhelyén. Nyugtalanította őt a gondolat, hogy gaztettei egyszer mégis napfényre kerülnek és akkor neki vége! És ahogy könyökére támaszkodva, múltja és jövője fölött tűnődött, az ablakban egyszerre megpillantott valamit — egy emberi fejet, ki ott bekandikált. Az orvos hamarjában azt hitte, hogy betegeinek egyike valahogy kiszabadult zárkájából és szökési kísérletet akar tenni. Iziben az angodolat villant meg agyában,, hogy más nem lehet, mint a fiatal Földváry Aladár. Pillanat alatt felszökött fekhelyéről az orvos és úgy, amint volt, éjjeli pongyolában, rohant ki a szobából. Éppen e pillanatban sercegett az üvegtábla. Az ajtótól nem messzive volt a jelzőharang. Morvay doktor odarohant és fogantyúját megragadva, nagyot rántott rajta. Éles csengetyüszó szivitott végig az intézeten és csendült meg a néma éjben. Minden ápoló és ápolónő tudta jól, hogy mit jelent ez a vészjel. Ilyenkor legelső dolguk volt rögtön kifutni az udvarra, át-BETHLEHEMT HIRADŐ kutatni mindent, megszállni minden kijárást, szóval mindent elkövetni a szökési kísérlet meghiúsítására. Az ápolók egy része a földszinten áudt, igy azután néhány pillanat alatt az egész udvart ellepték és mielőtt Soltész Feri föleszmélt, egynéhányan az ápolók közül már feléje rohantak s meg akarük őt ragadni. Ámde a vakmerő betörő nem vol szokva küzdelem nélkül megadni magát. Iziben előrántotta a mindig nála levő éles tőrt s azzal támadóra vetette magát, kiket többszörösen megsebesített. A férfiak a vak sötét ségben nem láthatták őt jól és igy még gyere abban a hiszemben voltak, hogy elmebeteggel van dolguk, ki az intézetből ki akart szökni. Ezt meghiusitandók, újra meg ujrs rávetették mar gukat. A veszedelmes fickó azonban újra feléjük villogtatta a tőrt, mialatt lassan a falig hátrált olyan szándékkal, hogy ismét átveti magát rajta. — Hajálfia, aki kezet mer emelni reám, — ordította bőszülten a betörő, miközben az őt legjobban szorító ápolónak a mellébe olyan erővel döfte a tőrt, hogy az menten összerogyott s haldokolva hörgótt. Társuknak vére esete még csak jobban tüzelte a több iápolókat, kik legelsőbben is arra törekedtek, hogy az őrülten viaskodó fickónak a kezéből kicsavarják a veszedelmes eszközt. Ámde Soltész Ferinek sikerült őket távol tartani magától és egyre jobban közelitett a álhoz, melyen át menekülni akart. Ámde egyszerre csak belebotlott hátrálásban egy tárgyba, melyet a sötétben nem látott és keresztülbukott rajta. Ezt a kedvező alkalmat fölhasznáták az ápolók és azon melegiben a földön fekvőre vetették magukat. Mielőtt Soltész Feri fölemelkedhetek volna, az őrök lefülelték őt. A tőrt — akárhogy vagdalózott is — ez egyszer kicsavarták a kezéből és néhány perc alatt megkötözve, ártalmatlanná tették őt. Nagy lett az ápolók csodálkozása, midőn egy egészen ismeretlen arcot láttak maguk előtt. Nem elmebeteggel viaskodtak, hanem egy idegennel, kit még sohasem láttak. Ezalatt az orvos is odaért. — Tehát tolvaj, betörő, — kiáltotta. — Egy gazember, ki éjnek idején látogatásával tisztelt meg bennünket! Hé, barátom, maga azt hitte talán, hogy ezt az én intézetemet nem őrzi senki? Határtalan düh és kétségbeesés látszott a megkötözött betörő eltorzult arcán, fogait dühösen csikorgatta, de még eddig egy szó, sem jött ki összeszoritott aj Kán. — Egyelőre vigyétek őt a szobámba, — parancsolta embereinek az orvos, — de előbb nézzétek, hogy ióí meg legyen kötözve. Kicsit közelebbről akarom szemügyre venni az emberemet, mielőtt átadom a Rendőrségnek. Az éjjeli esemény az intézet összes lakóit felverte álmukból. Ilka is meghallotta a lármát s nem tudta elképzelni, mi történhetett. Magára rántotta ruháit és az első emeleten levő szobájából lefutott az orvos lakosztályába. Az ápolók éppen hozták a megkötözött betörőt és Ilkának az volt az első gondolata, hogy ez is egyike azoknak talán, kik Rózsika ügyében fáradoznak. Morvay intett az ápolóknak, hogy elmehetnek. A betörő immár ártalmatlanná van téve, nem tehet kárt senkiben sem és nem is menekülhet. Most mindketten jól szemügyre vették az ismeretlent. Még egészen fiatal és csinos ember volt, kissé vakmerő és vad vonásokkal, de egészben véve nem éppen ellenszenves arckifejezéssel. — Tehát intézetembe akart betörni, — szólt Morvay doktor gúnyosan. — Azt remélte talán, hogy itt kincseket rabolhat? Megvető mosoly látszott a földön fekvő ajka körül és Morvaryra emelve tekintetét, meggyőződései szólt: — Én gazdag embernek tudtam önt! Amott abban a vasszekrényben százezrek rejlenek. — Nem is mond valami valótlanságot, — jegyezte meg mosolyogva az orvos. — De honnét tudja ezt? A dolog igen egyszerű, — válaszolt a betörő. — Szokásunk megfigyelni az embereket s névsort vezetünk azokról, kikről megtudjuk, hogy vagyont sikerült nekik összeharácsolniok. Mi csak ilyeneket keresünk ki magunknak — apró-cseprő dolgokkal nem foglalkozunk — mert én Soltész Feri vagyok! — Ah, Soltész Feri! — kiáltott fel Morvay meglepetve. —. Soltész Feri, a hírhedt betörőkirály? Akkor hát nagyszerű fogást csináltam! Nagy örömet szerzek a rendőrségnek azzal, ha kiszolgáltatom! Ezt meg is teszem. Avagy talán valami másra volt elkészülve? A betörő vállat vont. — Tudom, hogy mi vár reám, — szólt közönyösen. — Sorsomba belenyugszom. Hiszen addig jár a korsó a kútra, mig egyszer eltörik. Ilka jelentős pillantást vetett az orvosra, ki sejteni látszott a démoni nő gondolatát. — Mit szólna hozzá, — fordult újólag a betörőhöz, — ha nem adnám ki a rendőrségnek, hanem futni engedném? A betörő kételkedve nézett az elmeorvosra. — Úgy látom, ön gúnyt akar űzni belőlem, — mondotta, miközben szeme dühösen villogott. — Tartsa bolonddá az ördögöt, de ne engem, — fakadt ki bőszülten. — Velem bizony ne figurázzon! Ha ön azt Londoni Hitler párisi konyhában PÁRIS. — Minden cirkuszi produkciót felülmúló külsőségek között tartotta meg néhány hónappal ezelőtt az angol nácik bohóckodó vezére, Colin Jordan esküvőjét Francoise Diorral, az ismert francia divattervező unokahugával. Volt ott minden, karlendités, horogkeresztek, Hitlerképek, fasiszta indulók, s végül, de nem utolsósorban véres utcai verekedés. Nem sok idő telt el azóta, hogy az ifjú vezér és szive hölgye ősi germán szokás szerint mutatóujjuk egymásbahelyezésével hűséget eskíidek egymásnak, még alig hangzottak el a szilaj ”Sieg-heil!“ üdvözlések és a románc máris darabokra tört. Francoise Dior elhagyta vezéri férjét, sőt, a házassági ajándékot, egy szinaranyból készült horogkeresztet is visszaküldte. Párisba utazott és azonnal megindította a válópert. A gyanútlan nácivezér először azt hitte, hogy kedves neje csak átmenetileg távozott. A rideg-valóságról csak az újságokból értesült. Azonnal felhívta a hűtlenné vált élettársat, de az állhatatos maradt. Nem akart tudni többet Colin Jordánról, sőt, még azt is közölte, hogy kilép a náci pártból. Később Francoise Dior sajtókonferenciát tartott és itt energikus hangon közölte az újságírókkal: — Azt hittem, hogy egy igazi hőst választottam. Hamarosan rájöttem azonban, hogy ő minden, csak nem ideális férfi. Látni sem akarom 1 többé!” A csalódott londoni Hitler azonban még mindig nem adta fel a harcot. Teljes horogkeresztes díszében Párisba repült. Felrohant az asszony lakására, ott azonban tekintélyén óriási csorba esett. Az energikus Francoise egyszerűen bezárta a konyhába, ő pedig ismeretlen helyre távozott. A szorult helyzetben lévő nácivezért csak a házmester szabadította ki. Francoise Dior később ismét sajtókonferenciát rendezett, közölte az újságírókkal: “Elhatározásom végleges, én csak egy igazi férfit szerethetek.” Erre a konyhábóli kiszabadult Führer keményen visszavágott: összehívta a nácipárt politbüróját és a pártvezetőség kimondta, hogy Francoise Dior baj társnőt minősíthetetlen komisz, valósággal lázadó akciója miatt két hónapra kizárja a pártból és kéthavi próbaidő lejárta után csak az esetben fogadja be ismét, ha igazi, őszinte megbánásának bizonyságát adja, mindenekelőtt a párt vezéhét alázatosan megköveti és bünbocsánatért esedez. Nem egészen friss história, ez Valentine napján történt. Azóta sok viz folyt le a Szajnán Páris mellett és a Thames folyón Londonnál és megváltozott az időjárás. A legújabb fejlemény ebben a házassági és pártbeli konfliktusban az, hogy Colin és Francoise forró csókos kiengesztelődést ünnepeltek a pártvezetőség által rendezett banketen. Heil Colin! akarta volna, hogy elfussak, akkor nem kötöztetett volna meg. Nekem tehát ne beszéljen ilyeneket, mert úgy sem hiszem el. — No barátocskám, mondja meg nyíltan, mit adna érte, ha én most bilincseitől megszabadítanám? — Uram, — kiáltott a betörő, mialatt örömsugár villant meg szemében, — vájjon komolyan beszél ön? Csakugyan vissza akarja adni szabadságomat és nem szolgáltat ki a rendőrségnek? Ha igen, akkor örök hálámra számíthat! Kérjen tőlem, amit akar, kijelentem, hogy mindenre kész vagyok! Az orvos rászegezte szúró tekintetét. — Helyes, — mondotta. — Eszerint ön tétovázás nélkül megtenne mindent, amit kívánok és mindenben alávetné magát akaratomnak? — Ah, értem már, — kiáltott fel Soltész. — Önnek van valakije, kit szeretne láb alól eltenni. Nos én az ilyesmiben nagyszerű jártassággal bírok. Az én kezemben pisztoly és tőr egyaránt csalhatatlan! — Ilyesmiről szó sincs, — szólt közbe Ilka. — A doktor ur öntől más viszonszolgálatot kíván. — Ah, sejtem már! Önök bizonyosan előkészítettek valami csínyt, mely mellett sok pénzt lehet keresni! Talán betörésről van szó? Erre nézve a legnagyobb készséggel ajánlom föl szolgálataimat. Meg lehetnek győződve, hogy értem a mesterségemet. — Még közel sem jár a valósághoz, — szólt Ilka. — Ugyan hová gondol? Nem vagyunk mi gyilkosok, sem tolvajok. A doktor ur önt csupán detektivszolgálatokra óhajtaná felhasználni. — Ah, vagy úgy! Nos, akkor az igazi férfire találtak bennem. Nincs az a kopó, aki úgy tudjon szimatolni, mint én. De kívánjanak tőlem bármit, mindenre kész vagyok, amivel pénzt, sok pénzt lehet keresni. Vagyont akarok összeharácsolni, hogy aztán szegre akaszthassam a betörőmesterséget. De már most szabadítsanak ki a bélyókból! Ezek a zsinegek húsomba vágnak és nem csekély fájdalmat okoznak. — Várjunk még egy kicsit, — válaszolt Morvay. — Mielőtt béklyóit levenném, előbb bizonyosságot akarok szerezni magamnak, vájjon lehet-e magában bízni? Meg fog esküdni, hogy vállalkozásomnál segítségemre lesz. Ne féljen, nincs szó sem gyilkosságról, sem másféle főbenjáró bűnről, de azért mégis csinos pénzösszeget kereshet mellette. — Csinos összeget, — ismételte Soltész sóvár tekintettel gondolva a pénzre. — De már most mondják meg, miről van szó? — Ismeri-e Sólyom várat, Szentirmay Géza gróf ősi fészkét? (Folytatjuk) Thursday, 1964 March 26 SZAG ÉS ILLAT Egy a szagokról irt újságcikkben ez a meghatározás volt olvasható: “A kellemes szagokat illatnak, a kellemetleneket bűznek nevezzük. E megkülönböztetés alapja az, hogy az élettanilag hasznos szagok kellemes, a káros, valamint veszedelmes szagok kellemetlen érzést keltenek bennünk”. Milyen világos, tiszta ez a eza kép! Van seimiges, általános elnevezésünk, a szag, amely általában jelöli a szaglóldegekreható érzetet, s van ezen belül a jó és rossz, kellemes és kellemetlen szagérzet megnevezésére két szavunk, az illat és a bűz. Továbbá: a kellemes érzést keltő illat és a kellemetlen érzést keltő bűz szó egyben ezeknek a szagoknak élettanilag hasznos, ille tőleg káros, veszedelmes voltára is figyelmeztet bennünket. Ez az alapja a megkülönböztetésnek. Szép és tiszta, világos ez a kép, a nyelvi valóság azonban korántsem ilyen egyszerű és egyértelmű. Hogy egy kissé messzebbről induljunk el, a régi magyar nyelvben a bűz is csak egyszerűen szagérzetet jelentett, jót, rosszat, egyaránt. A székely nyelvjárásokban a “megbüzöl” ma is annyi, mint: “megszagol”. S a manapság is élő se ize, se bűze sem jelent más, mint se ize, se szaga, se ize, se illata. Ami meg a szag-ot illeti, bizony ezt is használjuk illat (azaz “jó szag”) értelemben. A nyelvjárásokban főként ezt használják, az illat ott sokkal ritkább. Gondoljunk csak a szagos meggyfa, szagos mise stb. kifejezésekre. S a nótára: “Szagos lesz az utca ...” Továbbá az illat nem volt mindig olyan “illatos” mint ma: a régi írásokban található kénkőnek illata, fogyhagyma illatú fü, és sok más kifejezés is. Mai köznyelvünkben — úgy látszik — már ilyenféle rendeződés felé halad a szavak értelme: bűz csak rossz szagérzet; szag jó és rossz szagérzet egyaránt; illat főként jó szagérzet. TÚL A GYÉMÁNT LAKODALMON ZÜRICH — 76-ik házassági évfordulóját ünnepelte a Burgat-Maccabez házaspár. A férj 98, a felesége 99 éves, és mindketten egészségesek. Csimpánz fest GÖTEBORG, Svédország— Nagy tömegek tolonganak a Christine tárlati csarnokban, arol Pierre Brassau képei elbűvölték a kritikusokat. Egy képét 450 svéd koronáért adták el. Az egyik szakértő kijelentette, hogy Brassau ecsetvonásai páratlan pontosságunk. Egy másik “a vászon balettmesterének” nevezte Brassaut. Egy harmadik kritikus nem értett velük egyet. Szerinte Brassauban nincsen eredetiség. “Az utóbbi években — mondotta — túl sok hozzá hasonló festőt láttunk.” A, Ezen előzmények után el lehet árulni a titkot, hogy Pierre Brassau a közeli állatkert csimpánz-ketrecének a lakója. Az állatszeliditő elmondta, hogy Pierre átlagos termelése három-négy “festmény óránként. Legjobban a kobalt-kék szint szereti, mert ennek úgy látszik, jobb az ize. Dr. Alfred Westholm, a göteborgi szénmüvészeti múzeum vezetője kijelentette, hogy nem is olyan meglepő a műkritikusok félrevezetése. ‘Egy jó festmény még akkor is jó, ha csimpánz festette” — jelentette ki Westholm.
